10.rész A halál felé

Az interjú után olyan "meg akarok halni" hangulatomban voltam.
Kezdjük ott, hogy az egyik békeőr egy akkorát taszított rajtam, hogy egy kék folt lett a hátamon.
Persze miután betuszkoltak a liftbe és felvittek a lakosztályomba mindenki nekem rontott.
- Ezt. Nem. Hiszem. El. - ordított a képembe Roben - Te teljesen hülye vagy?! Mi a szart képzeltél, hogy majd állva fognak tapsolni azért mert konkrétan le "cirkuszi bohócoztad" őket? Vagy épp azért mert szerinted Snow egy barom? Vagy mit vártál? De most komolyan! - nézett rám villámló tekintettel.
- Nem akartam, hogy állva tapsoljanak! Egy dolgot akartam, még pedig azt, hogy észhez térjenek!- ordítottam vissza. Most Cristine lépet elő az "ordítsuk le Johannát" társaságból:
- Te tényleg ennyire naiv vagy? Azt hiszed, hogy majd te fogod megváltoztatni a világot? - nézett rám kérdően, pár percig csak bámultam, de utána elszakadt a cérna.
- Nem! Nem akartam megváltoztatni semmit! De mit vártatok tőlem? Nyaljam ki a seggüket és mondjam azt, hogy a Kapitolium csodaszép? Mert aki ezt elhiszi, az a naiv, és nem én! Így most könnyű nektek! Hiszen nem ti mentek egy nap múlva az Arénába. Nem titeket akarnak majd megölni. És a legfontosabb: Nem nektek kell majd olyanokat meggyilkolni akiket ismertek és szeretek. - mondtam - Úgyhogy ne várjátok el tőlem, hogy az utolsó napjaim a Kapitolium fényezésével teljen! - teljesen ki voltam kelve magamból, torka szakadtából üvöltöttem és össze-vissza kalimpáltam. - A kurva életbe már! Hiszen ti is átéltétek ezt! Akkor meg mért nem tudtok egy kicsit együttérzőbbek lenni? - Az utolsó mondatot már elcsukló hangon mondtam.
                                                                 
Szóval ilyen volt a tegnapom. Az ágyamon feküdtem. Nem tudtam elképzelni, hogy ki képes aludni a viadal előtt. Már akkor olyan érzésem volt mintha bármelyik pillanatban rám törhetnék az ajtót és elvághatják a torkom. Kint esett az eső, hirtelen a hetedik körzet jutott eszembe. Sokszor esett az eső, és én utáltam, mert akkor nem engedtek el a szüleim az erdőbe. Persze én mindig kiszöktem. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne legyek a természetbe. A madarak csicsergése, a folyók halk csobogása nyugtatóként hatott rám. Ezért is mentem mindig oda amikor ideges lettem. Ami gyakran megesett.
Felsóhajtottam.
Nem szabad erre gondolnom.
Halkan kimásztam az ágyból és az ajtóm felé vettem az irányt. Meglepettem néztem Markusra aki a nappaliba ült.
- Te se tudsz aludni? - kérdeztem tárgyilagosan.
 - Ki tud? - tette fel a költői kérdést amire mindenki tudja a választ: senki. Pár percig csöndben néztük egymást, amikor megszólalt:
- Vannak szövetségeseid? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Nyeltem egyet.
- Hát...igen.- nyögtem ki, de úgy látszott nem nagyon lepte meg a válaszom.
- Odair? - kérdezte unottan. Homlok ráncolva néztem rá.
- Téged meg mit érdekelt? - néztem rá összekulcsolt kezekkel.
- Csak kérdeztem. - tette fel védekezően a kezét - Látom nagyon jól kijöttök egymással. - tette hozzá.
- Látom téged ez nagyon zavar! - válaszoltam összeszűkült szemekkel.
- Dehogy zavar. - vigyorgott a képembe, mire megint ideges lettem.
- Látom te pedig haverkodsz a hivatásosokkal! Csak nem közéjük akarsz tartozni Markus? - kérdeztem csípősen. Megrándult az arca, és haragosan nézett rám.
- Nem akarok közéjük tartozni, de tudod szerintem jobban járok  a hivatásosokkal mint Mr.Tökéj Odairel. - nézett rám gúnyosan.
- Hát van egy olyan érzésem, hogy Sam hamarabb öl meg egy embert egy szigonnyal mint egy hivatásos egy karddal. - válaszoltam csípőből.
- Majd az Arénába meglátjuk. - nézett rám hidegen.
- Pontosan! - bólintottam egyet és visszasétáltam a szobámba. Lehet, hogy Markus a körzettársam de ebben a pillanatba felkerült az "arénába megölendő" személyek közé.

Már nem emlékszem, hogy hogyan de el tudtam aludni.
Amikor felkeltem hat óra volt. Egész jó ahhoz képest, hogy azt hittem egész éjjel fent leszek.
Amikor eszembe jutott, hogy ma megyek az arénába borzongás futott végig a hátamon.
A 71. Éhezők Viadala.
Már 71 éve, hogy Panemnek el kell fogadni ezt a szörnyűséget. De hát pont ez az! Nem kéne elfogadnunk!
Lázadnunk kéne!
De nem. A nép fél, és aki fél az nem fog lázadni. De talán elég lenne egy kezdő löket nekik, ahhoz, hogy fellépjenek az elnyomás ellen.

- Egy óra múlva indultok. - mondta Cristine miközben reggeliztünk. Nekem már az étel puszta látványától is felfordult a gyomrom. Ennem kellett volna, mert ki tudta, mikor lesz lehetőségem újra szilárd kaját a kezeim közé venni. De a hasam összezsugorodott és kitartóan elutasította az ételt.
- Tudtok valamit az arénáról? - kérdezte Markus egy széknek támaszkodva.
- Nem. Senki se tudja milyen lesz a mostani Éhezők viadala. - válaszolt Cristine helyett Roben.
- Remélem valami erdős. - mondta körzettársam.
- Nem hiszem. - néztem rá, mire meglepetten kapta felén a tekintetét.
- Mért gondolod? - kérdezte, de nem válaszoltam. Pedig tudtam választ.
Mert ki akarnak szúrni velem. Nyilván nem fognak egy erdős helyre rakni, ha tudják, hogy ott jól érzem magam.

Már egy légpárnáson ültem és az Aréna felé tartottam.
Más néven a halál felé.
Egy nő a kezemért nyúlt és belerakta a bőröm alá a követő csipet. Mi lenne ha kiszedném?
Persze ez lehetetlen.
A fejem Sam felé kaptam, mosolyogva nézet vissza rám. Meg se próbáltam visszamosolyogni. Az aréna felé tartunk könyörgöm! Hogy tudnék mosolyogni?
- Pár perc múlva leszállás. - hallatszott egy gépies hang. Ideges lettem. A szívem hangosan dübörgött.
Szóval itt vagyok az arénába. Más néven a temetőmbe.

Hangosan kicsapódott a légpárnás ajtaja. Mindkét oldalról egy békeőr fogott át. Egy keskeny folyosón mentünk végig, majd befordultunk és belöktek egy ajtón.
- Szia Johanna! - mosolygott rám stylisztom.
Itt mindenkinek ilyen jó kedve van?
Nem válaszoltam.
- Itt a ruhád! Gyere vedd fel! - mondta és gyengéden odahúzott magához és a kezembe adott egy ruhát. Több réteges volt. Az első része egy búvárruhához hasonlított. A másik része egy kapucnis pulcsi és egy bakancs.
- Fura ez az évi ruha. - mondta eltöprengve és megigazította a pulcsim. Csöndben állunk egymás mellet, amikor egy női hang megszólalt:
- 60 másodpercük maradt. - mondta, ijedten néztem fel. Félelem, harag és bizonytalanság áramlott szét a testembe. A stylisztom aggodalmasan nézett rám.
- Johanna, van valamim számodra. - mondta halkan és kihúzott a zsebéből egy gyűrött papírt - Ne kérdez semmit. Csak olvasd el! - kérte és a kezembe nyomta a levelet. Kikerekedett szemekkel hajtom szét a papírt és kezdtem el olvasni a sorokat:
Johanna!
Semmi mást nem kérünk tőled csak azt, hogy küzdj. Tiszta szívedből harcolj a Kapitolium ellen. Tudom, hogy képes vagy rá.
Mindent láttunk. A bevonulást, az interjút.
Snow látja, hogy erős vagy és ezért meg akar ölni. De ne hagyd magad!
Ne hagyd, hogy megváltoztassanak! Maradj önmagad.
Tegnap eljött hozzánk egy békeőr.
Snow azt üzente nekünk, hogy még egy hiba és....és megbánjuk.
Ne érezd magad hibásnak Johanna, mi büszkék vagyunk rád.
Lehet, hogy nem leszünk ott amikor haza érsz. De haza várunk, és haza is jössz.
Kérlek éld túl. Kérlek gyere haza!

A tüdöm mintha nem jutna levegőhöz. Nem akartam hinni a szememnek, világosan felismertem apám írását.
Nem. Lehetetlen....
Felordítottam. De úgy, hogy beleremegtek a falak. Eldobtam a levelet és a földre rogytam.
Nem kaptam levegőt, a szívem hevesen dobogott, a torkom elszorult.
- Ne! Kérlek ne! - ordítottam a tenyerembe. Egy meleg kéz ért hozzám.
- Johanna, ez még nem biztos. - suttogta a stylisztom.
- Meghaltak? Meghaltak ugye? - sikítottam és a fájdalmat amit belül éreztem mérhetetlen volt.
- Nem tudom... - suttogta, de én tudtam, és ez elég volt.
- Megölték őket! Azokat akiket szeretem.... - Az ajkamba haraptam.
Istenem csak ezt ne! Kérlek ne...
- Kérem lépjenek a helyükre! - szólalt meg újra a nő. Újra a levélre meredtem.
"Ne érezd magad hibásnak Johanna" olvasom el a sorokat. Szorosan lehunytam a szemem.
Minden az én hibám. Minden!
Közben már a hengerbe álltam. Az üveglap becsukódott előttem és lassan elkezdet emelkedni.
Pár percre sötét lett körülöttem.
"Kérlek éld túl. Kérlek gyere haza!" Jutottak eszembe apám szavai a levélből. Apám aki most a föld alatt fekszik anyámmal együtt.
Nem bírtam tovább, egy forró könnycsepp száguldott végig az arcomon.

Szisztok! (: ♡
Tudom, tudom nem lett valami hosszú ez a rész, és azt is tudom, hogy úgy ígértem ez már az aréna lesz. De nem akartam már az arénát is beletenni ebbe a részbe. Azt akarta, hogy itt legyen vége. Remélem megértitek! (:
Hát igen Johannánál is elszakadt a cérna.... és igen! Őt is megviselte az, hogy az arénába kell mennie!
Hogy tetszett?? ((:
Következő rész már 100%, hogy az aréna lesz :* :*
sziasztoook! ^^