12.rész Kívül belül fájdalom

Szorosan ölelt át Sam. Nem állt szándékába elengedni de én egyre kínosabban éreztem magam, így eltoltam magamtól. Kikerekedett szemekkel nézet rám.
- Veled meg mi történt? - kérdezte aggódva és a homlokomhoz nyúlt.
- Ezek csak vágási sebek, a lábammal van inkább baj... - ahogy ezt kimondtam, letérdelt és megvizsgált a lábam.
- Jézusom Johanna! Egy szerencséd van, hogy nem olyan mély a seb. - tanulmányozta a lábam és óvatosan  hozzáért. - Új kötés kell! - mondta gyorsan és előkapott egy zöld hátizsákot.
- Ezt meg, hogy szerezted? - néztem rá megdöbbenve. Hiszen semmit se tudott elvenni a bőségszarutól, mert elkapták a hivatásosok, utána meg elmenekült.
Sam nem válaszol. A keze remegni kezdett, és ekkor rájöttem, hogy hogy szerezte a táskát és az íjat.
Embert ölt.
Legszívesebben rákérdeztem volna, hogy mi történt, de rá volt írva az arcára, hogy nem szívesen mesél róla.
- Add a lábad! - nyúlt a lábamhoz és magához húzta. Figyelmesen néztem ahogy elővesz valami növény-félét és rárakja, majd meg fogja a kötést és óvatosan rátekeri.
- Van egy olyan érzésem, hogy te nem most először látsz el egy sebet! - mondtam neki egy félmosollyal.
- Hát, a hajókon sok baleset volt és én voltam a fedélzeten az orvos. - válaszolta mosolyogva, visszamosolyogtam. Túl nagy volt a nyugalom és ezt a játékmesterek is érezték.

Már be volt kötve a sebem, Samnak még a szemöldökömet is sikerült megragasztania, épp valami gyökeret rágcsáltam, az őz amit levadászott Sam pedig a tűzön égett. Egyikünket sem érdekelte, hogy mennyire veszélyes is tüzet gyújtani az este közepén. Épp meg akartam fordítani a húst, hogy megnézzem mikor lesz kész amikor egy nagy robbanásra lettem figyelmes. A föld remegett, a fák kisebb ágai a fejünkre estek. Ijedten felpattantam, de meg kellett kapaszkodnom Samba, hogy ne esek el.
- Mi a szar? - suttogtam a fiúnak és abban a pillanatban egy hegy tetejéből kirobbant egy piros anyag.
Láva.

Dermedten figyeltem ahogy közeledik felénk a forró anyag.
- Johanna! Gyere már! - ordított Sam, hátra fordultam és futásnak eredtem. Szinte minden lépésnél elestem. A föld dübörgött, korom sötét volt és a lábam szüntelenül lüktetett. Felordítottam amikor egy faág a sebes lábamra zuhant. Nagy nehezen feltápászkodtam és hátra néztem. A láva már kevesebb mint tíz méterre volt.
- Ez így nem megy! - futott hozzám Sam - A hátamon viszlek tovább! - mondta és már nyúlt volna értem, de én elhúzódtam.
- Nem! Egyedül is menni fog! - makacskodtam és futásnak eredtem. A tüdöm telement füsttel, a lábamat már csak húztam magam után és mindenhonnan gallyak és faágak estek ránk.
- Nem futhatunk a végtelenségig! Valahova el kell bújnunk! - kiabáltam Samra.
- Hova?! A fák mögé? - kérdezett vissza kikerekedett szemekkel. Haragos lettem rá.
- Nem méred fel a helyzet súlyoságát Odair! - ordítottam és épp újra futásnak eredtem volna amikor a lábamhoz ért valami, valami ami annyira égetett és fájt, hogy felordítottam. A láva a bokámhoz ért, majd a combomhoz. Sam megfogta a kezem és a hátára rántott. Nem ellenkeztem. Nem hogy futni, de még lábra állni se tudnék. Égetett, csípett ahol hozzám ért a láva, a fejem pedig hihetetlenül fájt a füsttől.
- Víz! - ordította Sam, felkaptam a fejem, és tényleg. Tényleg egy folyót pillantottam meg tőlünk jobbra.
- Most átvágok! Rögtön ugorj a vízbe! - ordította nekem. Tudtam, hogy rossz ötlet. De nem szóltam semmit. Ahogy elkezdtünk átvágni az erdőn, a láva elért minket. Sam felüvöltött. A lábai megadták magukat és a földre rogytak. Én tehetetlenül zuhantam le róla. Hozzám még nem ért el a láva, így amilyen gyorsan csak tudtam felkeltem és Samhoz rohantam. A földön hevert, rángatózott és ordított.
Megragadtam a kezét és húzni kezdtem.
- Gyerünk Sam! - sziszegtem fájdalmasan. Megpróbált kúszni, de nem haladtunk. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a láva elkanyarodott és már nem felénk tart. Elterültem a földön. A játékmesterek megunták a szenvedésünket. Pár pillanatig csak feküdtem a földön és lehunytam a szemem.
Ez húzós volt.
- Sam? - nézek felé, de ő nem válaszol. - Sam?! - kérdeztem idegesen, de amikor erre se mond semmit, felpattantam és oda mentem hozzá. Le volt hunyva a szeme, és alig vett levegőt, elájult.
Kétségbe esetten néztem rá. A fél oldala tele volt égési sérülésekkel, a karján vágások voltak.
Nem tudtam, hogy mit csináljak, nem értek a gyógyításhoz, ha még értenék is hozzá nem tudtam volna mit csinálni, mert a hátizsák már széné égett valahol a nyíllal együtt.
Csak egy rohadt késem maradt. Megfogtam Samet a karjánál és a folyóhoz vonszoltam. Elsőnek én léptem bele a hűvös vízbe.
Az ajkamba haraptam, ugyanis írtóan fájt, elzsibbadt a lábam és csípett. Nagy nehezen kimásztam és Samhoz léptem. Muszáj volt látnom, hogy mennyire vészes a helyzet. Így a pólójához nyúltam és óvatosan levettem róla. Kikerekedett szemekkel néztem az oldalát, teljesen leégett, bár tudtam, hogy a láva szabályozva volt a játékmesterek által, hiszen az igazi láva forrósága már rég megölt volna minket.
A késemmel levágtam egy kis darabot a ruhámból, majd bevizeztem és óvatosan elkezdtem kitisztítani a sebét. Amikor ezzel kész voltam bevizeztem a pólóját és a sebére tettem. Arra lettem figyelmes, hogy egy doboz szállt le hozzám.
- Kérlek valami orvoság legyen! - könyörögtem és kibontottam. Szerencsére nem kellet csalódnom. Egy gyógykenőcs volt benne. Rögtön kinyitottam és bekentem vele Samet, és az én bokámat is. Az erdő felé néztem. Minden tiszta fekete volt, és füst keringett a levegőben. Egyszer csak megmozdult egy faág, ijedten hátra fordultam.
Ha most valaki megtámad biztos meghalunk.
Az ágak közül egy fej bukkant ki.
A késemhez nyúltam és elővettem.
Elsőnek egy szőke loboncot vettem észre, majd egy kék tekintetet. Levegőt se mertem venni. Carolina állt velem szembe egy buzogánnyal.
- Hát hello heteske! Éledbe maradtál? - kérdezte, és kilépett a bokrok közül. Elszörnyedve néztem rá. A fél arca elégett, nem is értem, hogy hogyan nem halt meg, vagy ájult el a fájdalmában. Tüzesen végig mértem a lányt, és megakadt a tekintetem a könyökhajlatánál. Tűszúrás helye éktelenkedett a bőrén. Kapott valami fájdalomcsillapítót a támogatóitól? Morfiumot?
- Látom te nem úsztad meg szárazon...De komolyan mondom így még szebb vagy, mint álltalában - néztem rá gúnyosan. A szeme villámokat szórt felém.
- Van egy olyan érzésem, hogy hamarabb ölnélek meg egy buzogánnyal, mint te engem egy késsel. Úgyhogy pofa be! - mondta, és előre lépett - Ki az ott a hátad mögött? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- A te drága körzettársad. - válaszoltam unottan. A szeme felcsillan, de utána visszatér a tipikus "kinyírlak" tekintethez.
- Jaj de aranyos! Szóval tényleg szövetségesek  vagytok! - vigyorgot a pofámba.
- Talán zavar? - kérdeztem összehúzott szemekkel.
- Nem, igazából úgy voltam vele, hogy Samet éledbe hagyom. De így, hogy szövetségesek vagytok kénytelen vagyok mindkettőtöket megölnöm. - mondta egy grimasszal. A kezem ökölbe szorult.
- Gyere csak! Ölj meg ha mersz! - sziszegtem felé, elsőnek felhúzott szemöldökkel nézett, majd egy mozdulattal felém dobta a buzogányt. Eltértem előle. Fegyver nélkül maradt.
- Véged! - ordítottam és ráugrottam a késsel. Végig szántottam az arcát, mire felüvöltött.
- Na mi van? Most már nem olyan nagy a szád? - ordítottam a fejébe és újra végig húztam a késem a homlokán. Hirtelen egy kéz ragadt meg hátulról és megpróbált lerántani Carolináról. Én még egyszer meglendítem a kezem és beleszúrom a kést a nyakába. Az ágyú rögtön megszólalt.
- Mit tettél? - ordított Sam és eltaszított a lánytól.
A szívem hevesen lüktetett ahogy Samet figyeltem: Carolina teste előtt térdelt és a lányhoz sutogott.
A halott lányhoz.
Ahhoz a lányhoz akit én öltem meg.
Az arcom eltorzult.
Kegyetlen voltam. Mint egy hivatásos.
Mint egy kibaszott hivatásos!
Összepréseltem az ajkam. Hogy tehetem ezt?
- Hogy tehetted? - ordított felém Sam.
- Én...nem...nem akartam... - suttogtam elakadt lélegzettel.
- Nem akartad?! - kérdezte élesen. - Te embert öltél Johanna! - ordította a fejembe.
Fogd be!
Legszívesebben visítottam volna, harag öntötte el a testemet.
- Miért te nem? Mert te nem öltél embert, ugye Sam? - válaszoltam dühösen, most ő hunyta le a szemét fájdalmasan.
- Igen, öltem. De nem úgy mint te! Te kínoztad őt, én meg gyorsan megöltem őket, nem akartam, hogy szenvedjenek! - mondta vádlóan.
- Ők is ez tették velem! Ők is hagyták, hogy szenvedjek! - ordítom és a homlokomra mutatok. - Sajnálom. Nem vagyok büszke magamra. De más se kímélt engem. - ismételtem suttogva és az égre néztem.
Snow. Snow miatt kellet ölnöm. Ő miatta kerültem ide és ő miatta haltak meg a szüleim.
- Élvezed a műsort Snow? Remélem igen, és csak, hogy tud: Téged is ilyen nagy élvezettel foglak széttépni! - üvöltöm a levegőbe.
Megöllek Snow.