1.rész A sors

Feltartottam a baltám és céloztam:
1...
2....
3....az őz feje levált testétől. A vacsora tálalva gondoltam magamban majd megragadtam az állatott a lábainál fogva és a hátamra rántottam, a levegő lehűlt, a nap pedig alig sütött, ideje volt hazamennem.
Egy kerek asztalnál ültünk, apám és anyám feszülten figyelt engem, mintha az várnák, hogy egyik pillanatról a másikra megőrülök és felvágom az ereimet.
- Holnap Aratás... - szólalt meg apám halkan, a testem megfeszült, fura borzongás járta át.
- Nem felejtettem el, nyugi! - A hangom gúnyosan csengett. Hogy is felejthetnék el egy olyan eseményt ami akár az életembe is kerülhet? - Felmegyek. - mondtam végül és a szüleim válaszát figyelmen kívül hagyva, elhagytam a szűk ebédlőt.

A nap fényes sugarai megvilágították az arcom, bosszúsan keltem ki az ágyból.
Aratás.
Ahogy eszembe jutott, a testemet végig járta a düh. Másokkal ellentétben nem féltem, utáltam a Kapitoliumot. Ez számomra nyílt titok volt, sose értettem egyet a rendszerrel amiben élek, a lázadás lenne számomra a megváltás ebben az elcseszett világban.
- Johanna, készülj! - hallatszott anyám sürgető hangja, unottan fújtattam egyet és a szekrényemhez mentem.
Bár mindenkitől elvárták, hogy az Aratáson elegáns és kinyalt legyen én akkor is egy szakadt farmerhoz és egy pólóhoz nyúltam, nem fogok megfelelni az elvárásaiknak!
A vállig érő fekete hajam kócosan tapadt a nyakamra, megfogtam egy hajgumit és hanyagul felkötöttem.
- Johanna, jössz már? - ordított fel újra anyám. Imádtam a szüleimet, tényleg, ők voltak a számomra a legfontosabbak, de még is sokszor veszekedtünk, soha nem tudtam igazán megfelelni nekik, bár ezt sose érezetteték velem, de sokszor láttam, ahogy aggódva néznek egymásra a vállam felett, a szemükből pedig egyértelműen kiolvastam a kérdést; mi lesz így a lányunkból?
- Jövök már! - kiáltottam vissza.

A főtéren annyian voltak, hogy alig lehetett megmozdulni. Mindenki szoknyácskába és ingebe, én meg ott álltam utcai ruhában. Az emberek arcán csak úgy üvöltött, hogy mennyire be vannak tojva ettől az egésztől, a szemükből reménytelenség csillogott. Haragosan néztem körbe. Ne sajnáltassák már magukat! Inkább forduljanak a Kapitolium ellen!
- Gyere ide! - mondta egy hang, megfordultam és egy nőt láttam egy tűvel a kezében. Odaléptem és előrenyújtottam a kezem amibe ő unottan beleszúrt a tűvel, majd egy papíra nyomta - Mi a neved? - kérdezte, fel se nézve.
- Johanna Mason - sziszegtem a fogaim között.
- Hány éves? - tette fel az utolsó kérdést.
- Tizenhat - mondtam, és a hasonló korú lányokhoz vettem az irányt. Felismerem pár osztálytársam, de nem köszöntem oda, mindegyiket gyűlöltem és biztos voltam benne, hogy az érzés kölcsönös.
Pár perc múlva feltipegett egy nő a tér közepére felállított, színpadnak csúfolt faemelvényre, akitől kirázott a hideg. A haja az ég felé meredt, az egész teste zölden csillogott és a ruhája, ami nem sokat takart, fenyőágakból volt kirakva.
- Köszöntök minden Hetedik Körzeti lakót! - mondta műmosollyal ami miatt megint a hányás kerülgetett - Én Lesy Bubi vagyok! - sipított - Most pedig nézünk meg egy csodálatos kisfilmet! - mondta. Megjelent az Elnök feje a színpad mögött kifeszített vásznon és magyarázni kezdett, hogy miért is kerül megrendezésre az éhezők viadala. Nagyjából tíz perces rövidfilm volt, és ez alatt a tíz perc alatt a gyűlöletem még jobban nőt az Elnök iránt. A végén nem bírtam magammal és kifütyültem a rohadék Kapitoliumot. Hirtelen mindenki elhalkult és felém kapta a fejét, a kamerák is rögtön rám figyeltek. Kihasználva az alkalmat egy vigyorral a képemen bemutattam neki. A tömeg elkezdett ordibálni, valaki még röhögött is.
Lesy Bubi próbálta csitítani a népet, majd nagy nehézségek árán ez sikerült is.
- Ez csak egy kis incidens volt. - erőltetett magára egy mosolyt - Most pedig húzzuk ki a kiválasztottakat! - mondta egy "vidám" mosollyal. - Elsőnek a lányok! - lépett a lányok gömbjéhez. Éveknek tűntek azok a percek amikor a gömbe nyúlt és kihúzott egy nevet, majd széthajtogatta a papírt és a mikrofonhoz lépett.
- A női kiválasztottunk pedig... - érződött a feszültség, az emberek még levegőt se mertek venni. - JOHANNA MESON!!! - ordította, elsőnek azt vettem észre, hogy mindenki körölötem megnyugodott  és olyanokat hallottam, hogy "megérdemli a halált ez a kis ribi" meg, hogy "Ja...ez a csaj őrült". A hangok irányába kaptam a fejem majd egy nagy levegőt vettem és a lábaim megindultak a színpad felé.
- Gyere Johanna, gyere! - mosolyog erőltetetten Leisy, mintha csak egy kutyához beszélne, mire én küldtem felé egy nem túl kedves pillantást. Egyenesen előre néztem és nem érdekeltek a külső hangok. Kizártam mindent. - Kérem nagy tapssal köszöntsék a női kiválasztottat! - mondta a kapitoliumi nő túl lelkesen. Gyér taps hangzott el, mire én elvigyorodtam.
- És most következzenek a fiúk! - szökkent a másik gömbhöz, hosszas turkálás után újra a mikrofonhoz lépett.
- Johanna társa az éhezők viadalában nem más mint...Markus Senberg! - mondta ki és érdeklődve a fiúkra nézett, a szememmel lázasan fürkésztem ezt a bizonyos Markust, amikor egy fiú lépett ki a többi közül.
Magas volt,  haján megcsillant a nap, ami kissé kék árnyalatot adott az amúgy fekete hajának. Az alkata erősnek bizonyult. A szeme csillogott. A könnyektől csillogott. Elsőnek szánalmasnak gondoltam, hogy férfi létére elbőgi magát, de a pillantását követve egy nőn és három kisgyereken állt meg a tekintetem. A nő le se tagadhatná, hogy ez a Markus a fia, az arcuk teljesen megegyezett. Ahogy jobban megnéztem láttam, hogy olyan sovány volt, hogy kilátszottak a bordái, a gyerekek, bár nem voltak olyan alultápláltak mint az asszony, de ők is jócskán vékonyabbak voltak mint az átlag.
A felismerés, hogy ennek a családnak ez a fiú volt az utolsó reménye az életben maradásban, bombaként sújtott le rám.
Marcus felért a színpadra, de a szemét még mindig nem vette le az asszonyról.
- Köszöntsék nagy tapssal a két szerencsés fiatalt! - vigyorog Leisy Bobi, és ekkor elöntött a méreg, a mikrofont kitépve a nő kezéből elkezdtem ordítani:
- Szerencsések?! Szóval ez szerencsének nevezik?! Azt, hogy itt kel hagyni egy családot az éhen halás szélén, mert, hogy a Kapitolium egy kis műsora vágyik? Azért, hogy lássák huszonhárom ember halálát és annak az egynek aki életben marad megkeserítsék az életét?! Tényleg ez lenne a szerencse?! Dögöljön meg a kurva Kapitolium! - A fejem vörös volt a haragtól a hangom remegett, ahogy kimondtam amit akartam, két kemény kéz ragadta meg, mire én elkezdtem rugdosni, harapni ütni ahol csak értem az engem fogó békeőröket, az egyik rúgásom után valami kemény, feltételezem fegyver, csapódott a bordáim közé amitől rögtön összeestem.