2.rész Lázadó

A szó szoros értelmében kivonszoltak  a színpadról. Miután a "nézők" nem láttak már, az egyik őr teljes erőből lapockán rúgott, összeszorítottam a szám, hogy nehogy felordítsak.
- Hülye vadbarom!-  sziszegtem a békeőrnek, aki épp készült újra belém rúgni de Markus elém állt.
- Hagyják abba! - mondta nyugodtan, és ezt a kis időt felhasználva felálltam a földről.
- Gyerünk! Mozgás! - lökött meg nem épp gyengéden az őr.
- Nem kell megvédened. - súgtam oda Markusnak még gyorsan.

Konkrétan bedobtak egy szobába ahol elvileg elbúcsúzhatok a szeretteimtől.
Azt akartam, hogy senki se jöjjön be. Utáltam búcsúzkodni.
- Johanna! - rohant be anya és szorosan átölelt, elsőnek nem akartam viszonozni a szorítását, de ahogy éreztem, hogy legördül egy könnycsepp a szeméből én is visszaöleltem.
- Ne sírj. Visszajövök. - mondtam halkan, de magabiztosan.
- Visszajössz! - ismétli meg és ellép tőlem - Ígérd meg! - kérte, most már nem sírt, magabiztosan nézett rám.
- Ígérem. - néztem a szemébe és egy aprót bólintottam. Ő még utoljára rám nézett majd hátat fordítva kiment a szobából. Nem nézett vissza, ezért pedig hálás voltam.
Egyedül maradtam az apámmal.
- Ide figyelj, Johanna! Tudsz bánni a fegyverekkel, okos vagy, és ravasz. Mindened meg van ahhoz, hogy nyerj, és nyerni is fogsz. Megértetted? - kérdezte és a két kezébe vette az arcom.
- Értem. - suttogtam.
- A Kapitolium ellen fordultál. Ezt már mindenki tudja. Az arénába téged akarnak majd elsőnek megölni, de ígérd meg, hogy vigyázol és, hogy átvered őket! - mondta és erősen megölelt, belefúrtam a fejem a nyakába és beszívtam az illatát.
- Letelt az idő. - nyitott be egy őr.
- Visszavárunk! - mondta még gyorsan és a kezembe nyomott valamit, majd kifutott a szobából.

A tárgy amit a kezembe adott apám, egy karkötő volt.
A nagymamám karkötője, a 43.éhezők viadala győzteséjé. Rögtön a viadal után meghalt. Pontosabban öngyilkos lett. Nem bírta elviselni a tudatott, hogy embert ölt, még akkor is ha a túlélésért tette.
Azokban az időkben kezdtem gyűlölni az egész Kapitoliumot.
A karkötő levelekből állt, az otthonomat jelképezte.
- Gyere! - jött be egy őr és megragadta a karom, én erőszakosan kitéptem magam a szorításából és egyedül mentem ki a folyosóra.
Markussal találtam szembe magam, a szeme piros volt és a szája remegett.
Ebben a pillanatban elbizonytalanodtam, nem csak én szeretnék minden áron kijutni az arénából, hanem még huszonhárom másik ember. Valószínűleg kiülhetett az arcomra a felismerés, mert a Körzettársam gúnyosan szólt oda nekem;
- Na mi van? Elbizonytalanodott a nagy Johanna Mason? - kérdezte Markus, felhúzott szemöldökkel fordultam hozzá. Nem igazán tudom komolyan venni ilyen kisírt ábrázattal. Nem is értettem igazán, hogy miért gúnyolódik, ha nem rég a családja miatt szólaltam fel. Talán csak sérti az egoját, hogy egy csaj tökösebb mint Ő. Vagy egyszerűen csak egy seggfej, ki tudja.
- Ha így folytatod, te leszel az első akinek levágom a fejét egy szép baltával. - mondtam fenyegetően, mire ő felhorkant.
- Pofa be! - szólt ránk az egyik őr nem túl kedvesen.
- Nyugi - röhögtem a képébe, mire taszított egyet rajtam.

Ahogy a vonathoz tartottunk ezer vaku vakított el és millió gép kattogott, hogy lefotózzanak minket.
- Hé Johanna! Nézz ide! - hallottam egy fotóst, amit több ilyesfajta mondat követett.
Több mint tíz perc kellett ahhoz, hogy átjussunk az emberek közepette a vonathoz.
- Hát itt vagytok! - köszönt minket Leily Bobi - Gyertek csak, gyertek! - mondta és egy hatalmas terembe vezetett be minket, ami tele volt étellel. A szám tátva maradt.
De nem azért mert, hogy alig vártam, hogy beleharapjak egy színes muffinba, vagy beleigyak egy rózsaszín löttybe. Hanem azért mert elszörnyedtem azon, hogy nekem minden nap vadásznom kell azért, hogy ne haljunk éhen, itt meg tonna számra dobják ki az ételt.
- Ugye milyen jó? - kérdezte Leily egy vigyorral, valószínűleg félre értelmezte a döbbent ábrázatomat.
- Ez gusztustalan. - mondtam ki egyszerűen. Nem erre a reakcióra volt felkészülve, mert szájáról eltűnt a vigyor.
- Csak egyetek nyugodtan. A mentoraitok már várnak. - tette túl magát végül a megjegyzésemen és egy asztalhoz kísért minket.

A két mentorunk már ott ült az asztalnál.
A nőnek szögegyenes haja volt és barna szemével kíváncsian vizslatott.
A férfi értelmezhetetlen vigyorral nézett ránk, haja vörös volt, a szeme zöld. Ha azt mondaná valaki, hogy a hetedikből jött, valószínűleg kiröhögném. Nálunk szinte mindenki barna vagy fekete hajú és legtöbbször barna szemű.
- Szóval a lázadó lány, és a fiú akinek ott kellet hagyni éhező családját. - mondta a nő tárgyilagosan - Én Cristina Perly vagyok. - mutatkozott be, és a férfi felé fordult.
- Ronald Cenz - mondta egyszerűen a mentorom és kezet nyújtott, mire én rámeredtem és összekulcsoltam magam előtt a kezem. Soha az életemben nem fogadnám el a felém nyújtott kezét. Ő egy kapitoliumi. Egy rohadt seggnyaló. A viadalt is csak azért nyerte meg mert benyalt az Elnöknek. - Oh, szóval így állunk - mondta vigyorogva - Hogy is hívnak? Valami "J" betűs - gondolkodott feltűnően - Ja igen! Johanna. - Az enyémbe fúrta azt a sunyi, visszataszító tekintetét. - Johanna én a helyedben leállnék ezzel a viselkedéssel, jobban teszed ha visszafogod magad. - tanácsolta gúnyosan.
- Én meg a helyében befognám. Tudja nem csak a baltával tudok megölni valakit, Ronald. - válaszoltam jégfagyasztó hangon és felemeltem a kést a tányérom mellől, felhúzott szemöldökkel mered a késre, majd rám.
- Ezt most vegyem fenyegetésnek, Mason? - kérdezte, én csak megvontam a vállam.
- Annak veszi, aminek akarja. - mondtam unottan és eldobtam a kést. Beleáll a falba.

A kis incidens után bevonultam a szobámba és azt tervezgettem, hogy hogy fogom Ronald torkát elvágni egy konyhakéssel, vagy éppen azzal ami legközelebb a kezeim közé kerül, amikor kopogtak:
- Mi van? - fordultam az ajtó felé feletébb unottan.
- Vacsora! - sipákolta Leily. Holt biztos voltam abba, hogy nem megyek le enni.
- Majd jövök. - hagytam rá, mire még egy kicsit dumált, hogy "muszáj ennem valamit" de végül szerencsére feladta.