5.rész Mindenki ellenem

Tegnap semmi kedvem nem volt visszamenni a lakosztályomba. Komolyan mondom még az is eszembe jutott, hogy megkérem Samot, hogy had aludjak nála. De volt egy olyan érzésem, hogy ő többet képzelt volna bele mit "csak nálad alszom mert semmi kedvem az idegbeteg mentorom közelébe menni" szituból.
Így végül visszamentem a lakosztályomba, ahol szerencsére senkivel nem találkoztam össze.

Következő nap arra keltem, hogy valaki teljes erőbedobással ütlegeli az ajtóm.
- Hé, ébren vagy már Johanna? - hallottam meg egy ismerős hangot. Amikor rájöttem, hogy kitől származott ez a mondat, felhúzott szemöldökkel mentem az ajtóhoz.
- Te meg mit keresel itt? - néztem meglepetten Samra. Ő csak egy laza pillantással végig mért, tetőtől talpig, majd vigyorogva a szemembe nézett.
- Jól áll ez a cucc. - mondta pimasz ábrázattal, és csak ekkor eszméltem fel, hogy egy melltartó és egy rövidgatya volt rajtam. Rámeredtem majd a vigyorára.
- Sam, tudom, hogy szép vagyok de azért ilyen feltűnően nem kell bámulni. - idéztem, a hozzám intézett szavait amit tegnap mondott, komoly fejjel, de utána nem bírtam tovább és elröhögtem magam.
- Johanna! Te meg mit csinálsz? - hallottam Sam háta mögül Markus hangját.
- Nem mindegy az neked? - néztem rá hűvösen. Amikor az ajtóm elé ért elsőnek rám mered, majd Samra.
- Ez meg ki a szar? Ki engedte be egyáltalán? - nézett rám és Samról tudomást sem vett.
- Sam Odair vagyok. Cristina engedett be. - fordult a fiú Markushoz - De te ki is vagy? - nézett a Körzettársamra lesajnálóan.
- Az, aki mindjárt kirugdossa a seggedet innen. - nézett Markus fenyegetően Sam szemébe.
- Te? Jó vicc. - röhögött Markus arcába. A szituáció kezdett kínos lenni, ezért épp valami vicces beszólással akartam oldani a hangulatot, de a következő pillanatba Markus megemelte az öklét és egyenesen arcon vágta Samet. Persze Samet se kellet félteni, rögtön visszaütött és így elkezdtek a szemem látára verekedni.
- Állítsatok magatokon! - ordítottam el magam, de ők még csak egy pillantással se méltattak.
Lehet, hogy egy filmben az lenne, hogy közéjük állok és megmondom nekik, hogy "Fiúk! Ne veszekedjetek, mert nem bírnám ki ha valamelyikötök megsérülne!", de én nem vagyok ennyire romantikus. Így csak egy egyszerű mozdulattal ráugrottam Markus hátára és beszálltam az "üssük szét egymást" játékba.
- Johanna! Szállj már le rólam! - kapott a háta felé Markus, mire én leugrottam róla és kigáncsoltam.
- Maradj csak ott! - néztem a meglepetéstől földön maradt Markusra - Te meg menj vissza a lakosztályodba! - fordultam szigorúan Sam felé.
- A Körzettársad egy igazi seggfej! - mondta dühösen majd elment a szobából. Utána néztem és azon gondolkoztam, hogy vajon miért jött ide egyáltalán?

A nappaliba ültünk.
Én, Markus és a mentorok.
Robentől a legmesszebb helyezkedtem el. A pofon amit adott még mindig ott virított a jobb arcomon. Úgy méregettük egymást mint akik rögtön verekedésbe törnek ki.
- Nagyon cuki ez a kis összejövetel, de elmondanátok, hogy miért is hívtatok ide? - kérdeztem a szememet az ég, ebben az esetben a plafon, felé fordítva.
Roben hangosan felhorkantott:
- Johanna, ha akarsz nyugodtan elmehetsz a francba. - mondta gúnyosan.
- Jaj Roben, ne erőltesd ezt a flegma stílust. Inkább menj vissza Snow elnöknek kinyalni a seggét! - vágtam vissza egy vigyorral.
- Elég volt ebből! - kiáltott fel haragosan Cristine - Roben, nem így kéne biztatnod a mentoráltad. Johanna, te pedig vegyél vissza mert az Arénába leszel kevesebb mint négy nap múlva, és ott csak a mentorodba bízhatsz. - mondta fagyosan.
- Nem Cristine, baromira nem bízhatok meg egy ilyen "mentorba" mint Roben.
- Én meg nem fogok egy ilyen embert támogatni! - vágott vissza Roben, majd hosszú léptekkel távozott a szobából.
- Ez mekkora egy barom! - sziszegtem és felálltam a kanapéról majd becsaptam magam után a szobám ajtaját.

Épp  dühöngtem a szobámba amikor valaki, kopogás nélkül, belépett.
- Vedd fel ezt a ruhát. Kezdődik az első edzés. - mondta Cristine, majd rögtön kiment az ajtón.
Kíváncsian léptem a ruhához. Feketés volt a színe a felsőnek és a gatyának is. A gatya része a térdemig ért, a póló pedig feszesen tapadt a testemhez.
Bementem a fürdőbe és nyugisan lezuhanyoztam. Tudtam, hogy el fogok késni, de hát kit érdekel?

Hallottam, hogy valaki kitartóan rugdossa a ajtóm, de én tudomást sem vettem róla. Már épp kiléptem a fürdőből és vettem fel a pólóm, amikor a szobaajtóm konkrétan kiesett a helyéről és két békeőr jött be rajta.
- Johanna Mason! Önnek most edzésen kéne lennie! - szólt mogorván hozzám az egyik.
- Csak kéne! - mondtam majd egy vigyorral rájuk kacsintottam. Elsőnek mindkettő lefagyott, majd az egyik karon ragadt és kivonszolt a lakosztályomból, még arra is alig volt időm, hogy magamra rángassam a cipőm.
- Fiúk! Nyugi már! - néztem egy pimasz mosollyal a két őre.
- Ha még egy edzésről elkésik Snow elnökhöz visszük! - mondta az egyik majd bevonszolt a liftbe és megnyomott egy gombot.
-Huh, máris félek! - röhögtem el magam mire jól neki nyomta a lapockámnak a fegyverét - Persze, majd biztosan egy liftbe fog lelőni. - mondtam neki gúnyosan, mire még egyszer oldalba vágott.
Amikor kinyílt a liftajtó egy egyszerű lökéssel a terembe taszítottak. Hirtelen minden elhalkult és mindenki rám szegezte a tekintetét.
- Megjött a heteske, emberek! - röhögött fel egy hivatásos. Összehúzott szemekkel meredtem rá.
- Hiányoztam, mi? - vigyorodtam el, és a szememmel Sam után kutattam. A sarokban állt és a jelenetet figyelte.
- Persze, hogy hiányoztál. Alig várjuk, hogy széttépjünk. - lépett elő egy másik csaj.
- Bár, úgy látom, ez már másnak is sikerült. - szólt bele egy fiú az arcomat tanulmányozva.
- Na azt megnézném, hogy ti, hogy fogtok engem "széttépni" édeseim. - röhögtem a képükbe.
Csak egy pillanat volt. Mindkettő csaj előre ugrott. Az egyik pofon akart vágni, de én kivédtem, addig ameddig én védekeztem a másik gyomron vágott. Tehetetlenül csuklott a térdem a padlóra.
- Mennyetek már innen! - ordított Sam a hivatásosoknak
- Jaj de cuki! Megvéded a kis szerencsétlent? - néztek gúnyosan a négyes fiúra. A harag az egész testemen végig áramlott. Felpattantam és teljes erőből megcéloztam az egyik arcát, a másikat pedig sípcsonton rúgtam.
- Elég volt! - süvített végig egy éles hang a termen. Megdermedtem és a hang felé fordultam.
- Tünés kifelé! - ordított egy nő, mögötte hat békeőrrel - A mai napra kitiltom önöket az edzésekről! - mondta és a lift felé intett.
- Hülye csitrik! - sziszegtem a fogaim között, majd Sam felé fordultam. Valami olyasmit tátogott, hogy jól vagyok-e? De én csak dühösen elfordultam. Nem egy kislány vagyok akinek fogni kell a kezét. Nem kell megvédenie.

Ahogy beléptem a lakosztályunkba Robennel találtam szembe magam.
Tökéletes időzítés.
- Két perc. - mondta. - Két percig bírtad ki az első edzést mielőtt kihajítottak volna, mint valami bolhás kutyát. Gratulálok! Ügyes vagy. - nézett rám szúrós szemekkel.
- Mi bajod? - kérdeztem vissza unottan, mert semmi kedvem egy újabb vitához azzal a felfuvalkodott pöccsel.
- Talán az, hogy ma reggel nem voltál képes elindulni az edzésre. Mikor pedig végre elindulsz kitiltanak verekedés miatt. Ez a bajom. - mondta dühösen.
- Elvileg leszarod mit csinálok, úgyhogy nem kell hisztizni. - válaszoltam és a szobám felé baktattam.
- Itt te vagy az egyetlen aki hisztizik Johanna! - vágott vissza.
- Ja, persze. - hagytam rá majd beléptem a szobámba, és felemeltem a földön heverő ajtót, amit reggel a békeőrök kirúgtak és visszaraktam a helyére, elég ferde volt, de abban a pillanatban nem az volt a legnagyobb bajom. A gyomrom hangosan korgott egyet, már két napja nem ettem semmit. De biztos voltam benne, hogy nem megyek ki az én drága csapatommal ebédelni.
Ekkor valaki kopogott az ajtón, ami persze rögtön ki is esett a helyéről.
-Huha, ezt meg kéne szerelni. - mondta egy mosollyal Cristine - Bejöhetek? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, én csak szó nélkül bólintottam egyet.
- Ezt neked hoztam. - nyújtott felém egy kávét és egy almát, mellette pár teássüteménnyel. - Csak ennyit tudtam elcsórni. Láttam, hogy egy napja nem eszel semmit, gondoltam hozok valamit. - sajnálat. Sajnálat érződött a hangjában.
- Nem kell. - toltam el az ételt, pedig a látványára összegyűlt a számba a nyál. Egy dolgot viszont utáltam: ha sajnálnak engem.
- Hát jó, de itt hagyom. Hátha meggondolod magad.
- Azt mondtam nem kell! - néztem rá hidegen. Láttam az arcán, hogy ideges lett.
- Johanna! Ezt fejezd már be! - szólt rám, mire bennem is fel ment a pumpa.
- Mit? - néztem rá haragosan Mit ordibál ez velem?
- Azt, hogy minden segítséget elutasítasz! - meredt rám dühösen és talán egy kicsit megbántottan.
- Ti nem segíteni akartok, hanem csak szimplán sajnáltok! - üvöltöttem.
- Nem hiszem el...Te mindenbe a rosszat látod? Tényleg úgy gondolod, hogy én sajnálatból segítek rajtad Johanna? - kérdezte csalódottan.
- Nem gondolom. Tudom. - vágtam rá. Még egyszer rám nézett, majd szó nélkül távozott a szobámból, az ajtót a helyére rakva.
Az ágyamra dobott almára és a kávéra néztem, meg a temérdek sütire. A hasam már a látványától is megkordult.
Bár a becsületem azt mondta, hogy ne egyem meg, a gyomrom meggyőzőbb volt. Cristina után néztem, hogy biztos legyek abba, hogy nem lát és végül a kávé után nyúltam.