9.rész Mi van velem?

Ma, kivételesen, időbe keltem.
Legalábbis senki se akarta ordibálva betörni az ajtóm. Egy nagy ásítás után, feltápázkodtam. A fürdőbe mentem és megvizsgáltam magam a tükörbe. Aznap egy kicsit jobban aludtam mint általában, így aztán nem voltak sötét karikák a szemem alatt. A hajamat meg nem aludtam el, ezért normálisan állt a fejemen. Egy szóval elviselhető volt a kinézetem.
Most az egyszer nem volt kedvem lezuhanyozni, úgyis ma lesznek az interjúk és gondolom arra is kifognak nyalni. Végül a nappaliba baktattam és bekapcsoltam a tv-t. Meglepetten vettem észre, hogy az Aratás ismétlése ment. Már a Harmadik Körzetnél tartottak. Mindkét kiválasztott gyilkos tekintettel ment ki a színpadra. Tipikus hivatásosak. Amikor a Negyedik Körzet címere villant fel, előre hajoltam, hogy jobban lássam a plazma tv-t.
- A Negyedik Körzet női kiválasztottja pedig... - ordított egy halnak öltözött nő a mikrofonba - Nem más mit Caroline Evaly! - mondta, és lenézett a lányokra. Carolina ott állt, szempilláit bájosan rezegtetve. Valami rózsaszín csoda volt rajta, ami nem sokat bízott a képzeletre.
Mint egy rossz kurva! Jutottak eszembe Jacob szavai.
Végül csak megindult a színpad felé, és a ponttynak öltözött nő mellé állt.
- Következzenek a fiúk! - lépett a nő a másik gömbhöz. - A fèrfi kiválasztotunk pedig... - húzott ki egy cetlit és a mikrofonhoz hajolt - Sam Odair! - olvassa fel a nevet, amitől egy gombóc lett a torkomba. Sam büszke mosollyal lépett ki a többi fiú közül. Hosszú lábaival gyorsan a színpadhoz ért.
- Köszöntsék nagy tapssal a két kiválasztottat! - sipákol a kapitoliumi nő. A színpad előtt nagy taps hangzott el. - Fogjatok kezet drágáim! - "mosolyogott" Carolinára és Samra. Sam közelebb lépett a lányhoz és kézfogás helyett megpuszilta Carolinat. A vér a fülembe dobogott, és valami furcsa érzés öntött el. Összehúzott szemekkel figyeltem, ahogy Carolina Sam nyakába ugrik és ekkor rájöttem mit is érzek legbelül;
Féltékeny vagyok.
Szorosan lehunytam a szemem.
Ezt hülyeséget! Mire lennék féltékeny?
Ezzel győzködtem magam. Semmi okom féltékenynek lenni.
Haza akarok menni!
Ahogy ez a gondolat átsuhant az agyamon, dühös lettem. Dühös lettem magamra. Újra lehunytam a szemem.
Szedd már össze magad! Parancsolok magamra, de már teljesen máshol járok. Elképzelem ahogy én ölelem át Sam és nem az a Carolina és...
Állj állj állj! Mi történik velem?
Megdörzsöltem az arcom és idegesen meredtem a képernyőre ahol már az Ötödik Körzet volt tátható egy szintén röhejes kinézetű kisérővel, még sem tudtam odafigyelni, a gondolatim elkalandoztak és ez hihetetlenül zavart. Úgy viselkedem mint egy hülye kis csitri aki belezúgott a suli szépfiújába. De ez nem a gimnázium, ez a viadal, a valóvilág ahol pár nap múlva akár meg is ölhetnek. Nincs helye semmi érzelemnek itt.

- Szia Johanna, hova mész? - kérdezte felhúzott szemöldökkel Cristine.
- Csak úgy elmegyek. Ugye elmehetek? - kérdeztem, de amikor rájöttem, hogy engedélyt kértem azért, hogy elhadjam a lakosztályt, elkomorodtam. - Vagyis elmegyek. Neked nem tök mindegy? - néztem rá szúrósan, mire meglepetten nézett vissza.
- Nyugi! Csak kérdeztem, de tizenegyre legyél a felkészítő csapatnál. - mondta majd elment mellettem, be a szobájába. Kifújtam az eddig benntartott levegőt. Valami nagyon nincs rendbe velem. A liftbe álltam és a számokra meredtem. Hosszas vacillálás után megnyomtam a négyes gombot. Tudtam, hogy haragszik rám. De muszáj beszélnem vele. Pár perc múlva nyitódott a lift, és egy ajtóval találtam szembe magam, amin a Negyedik Körzet felirat állt. Bekopogtam.
- Hát te? - nyitott ajtót Carolina, engem meg megint átjár az a bizonyos érzés.
- Sam? - néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Nincs itt. - válaszolt komoran.
- Hol van? - kérdeztem, ő elsőnek csak bámul, de aztán csak megszólalt.
- Honnan tudjam? Mi vagyok én szerinted, a bébicsősze? Majd biztos kívülről tudom, hogy hova megy Odair - nézett rám lesajnálóan.
- Te egy hülye nyafogó liba vagy, drágám. - mondtam választ adva a második kérdésére. A szeme megtelt utálattal.
- Tűnj innen Mason! - nézett rám vérfagyasztóan. Álltam a tekintetét.
- Én eltudnék szórakozni veled, Carolina. De nincs hozzá hangulatom. Úgyhogy én most szépen bemegyek és megvárom a szobájába Samt. Te pedig mehetsz a dolgodra. - mondtam unottan.
- Azt csinálsz amit akarsz! - lökte el magát az ajtótól és hátat fordítva nekem elment.

Sam szobája ugyan olyan volt mint az enyém.
Semmit se rakott ki a szekrényére, csak egy parfümöt. Kíváncsian odaléptem és megszagoltam. Olyan "Samos" illata volt. Vigyorogva raktam le a szekrényre az üvegcsét, majd visszaültem az ágy szélére. Az ágytakarót piszkáltam éppen amikor berontott a szobába. Úgy látszott nem vet észre, ugyanis levette a cipőjét és épp a pólójához nyúlt amikor megszólaltam.
- Hé, én is itt vagyok! - vigyorogtam az arcába. Elsőnek meglepetten nézet rám, majd elkomorult a tekintete.
- Johanna, te mit keresel itt? - kérdezte enyhe éllel a hangjába. Lesütöttem a szemem.
- Miért haragszol ennyire? Én nem akartalak megbántani, nem érted? - néztem a szemébe.
- Én nem haragszom. Vagyis az egyik részem nem haragszik, és legszívesebben a nyakadba ugrana. De a másik felem meg leordítaná a fejed, hogy ennyi erőből itt és most leszúrhatnál. Végülis nem mindegy, hogy itt vagy az arénába ölsz meg? - A hangja egyszerre bűnbánó és dühös. Az egész mondókájára figyeltem, de az utolsó részénél megakadtam. Haragosan léptem közelebb hozzá:
- Mért vagy te olyan biztos abban, hogy leszúrnálak? Mert tudod simán megtörténhet, hogy te állítasz bele a hasamba egy szigonyt! - néztem rá dühösen.
- Én sose lennék képes téged megölni! - mondta kikerekedett szemekkel. Komolyan mondom a sírás kerülgetett.
- Mert szerinted én képes lennék Sam? Képes lennék elvágni a torkod? - A hangom hisztérikus volt.
Sam zavarodott szemekkel nézet rám, közelebb lépet és megfogta a kezem. Kikerekedet szemekkel néztem az összekulcsolt kezeinkre.
- Johanna ha nem akarsz megölni...
- Persze, hogy nem akarlak! - szóltam közbe hisztérikus hangon.
- Ha nem akarsz megölni akkor mért nem akarsz szövetségesnek? - kérdezte lágy hangom, de én egyáltalán nem nyugodtam meg tőle.
Már megint ezzel jön!
- Sam... - mondani akartam valamit, de a torkom elszorult.
- Szövetségesek? - kérdezte, a szemébe bámultam. A zöldeskék szempár mintha hipnotizált volna.
- Szövetségesek. - mondtam ki határozottan és csak remélni tudtam, hogy nem életem legnagyobb hibáját követem el. Sam mosolyogva magához húzott és átölelt. Bár meglepődtem, de rögtön vissza öleltem. Már ezer éve, hogy valaki átölelt, vagy csak egy puszit adott volna nekem és bár sose mondtam el senkinek, de hiányzott. Hiányzott az az érzés amikor átjárja a tested a melegség és úgy érzed biztonságban vagy.

Sprintelve estem be az előkészítő csapatomhoz. Már vagy fél órája, hogy el kellet volna kezdenem készülődni.
- Bocs...csak...dolgom volt. - mondtam lihegés közben.
- Jézusom, hogy megizzadtál! - nézett elfintorodva rám az egyik - Gyerünk! Gyorsan ülj be egy fürdő vízbe! - utasított és ezzel elkezdődött a "tegyük-csodálatosan-szépé-és-ellenálhatatlanná-Johannát" hadművelet.

Bár azt mondogatták nekem, hogy "úúú de gyönyörű lettem" meg hogy "csodás vagy" meg satöbbi, én inkább egy megtépett csirkének érztem magam.
- Hát itt vagy! - lépett be a stylisztom az ajtón, és elégedetten végig mért.
- A húspiac nem itt van! - sziszegtem, mert megint úgy méregetett mint egy darab húst.
- Nagyon jó ötletem támat a mai interjúra! - mondta, figyelmen kívül hagyva engem.
- Na mesélj -néztem rá szem forgatva.
- Te leszel a szexi de még is pimasz Johanna Mason! - mondta ki diadalmasan.
- Szexi és pimasz... - gondolkodtam hangosan - Tökéletes. - vigyorogtam a csapatomra.

Leültettek és elkezdték a munkát az arcomon, a bőrömön és a körmeimen. Az egész dolog egy óráig tarott. Csak annyit láttam, hogy a körmeim sötétkékre vannak festve.
- Gyere csak Johanna! Kész a ruhád! - lép mellém a stylisztom és szó szerint rám adta a ruhát. - Tessék! Nézd csak meg magad! - lépett el mellőlem. Kikerekedett szemekkel néztem a tükörbe. A ruha fekete volt és csipkés, teljesen az alakomhoz simult, a hajam természetesen hullott a vállamra és a sminkem is ízléses volt. Egy szóval mondva; tökéletes.
- Most már készen vagy! - mondta az egyik nő és átkarolt - Menned kell a csapatodhoz! - nyitotta ki az ajtót és kikisért a folyosóra.

- Istenem, hogy te sose tudsz pontos lenni! - dühöng a liftbe Roben.
- Örülj, hogy egyáltalán itt vagyok! - mondtam vigyorogva.
- Hihetetlen nagy öröm számomra, tényleg. - gúnyolódott, mire a válaszom egy feltűnő szem forgatás volt.
- Itt vagyunk! - mondta és meglökte a hátamat, ki egy folyosóra - Veled nem beszéltem meg, hogy mit fogsz mondani. Igazából tök mindegy. Csak próbálj meg viselkedni! - néz rám olyan "megölek ha ezt is elcseszed" nézéssel.
- Igenis kapitány! - gúnyolódtam és elsétáltam a folyosón. Egy színpad szerűségen ült az összes kiválasztott. Előttünk pedig a kapitoliumiak. Komolyan mondom soha életembe nem láttam ennyi embert egy helyen. A színpadon még ott volt Caser és két fotel. Úgy látszott, ebben az évben a pink dominál, ugyanis Caser haja is ebben a színben virított, és a bútorok is mind rózsaszínűek voltak. Mint valami  morbid babazsúr. Caser elkezdet beszélni, ami persze engem abszolút hidegen hagyott, úgyhogy inkább a többieket bámultam figyelés helyett. Sam valami kék ingben meg gatyában volt, ami nagyon jól illet a szeméhez. Carolina valami habos-babos cuccban feszített ami hihetetlenül előnytelen volt neki. Emily és körzettársa narancssárga ruhába pompáztak, mint két mandarin. Utoljára Jacobra terelődött a tekintetem, ő valami farmerinkben volt.
- Köszöntsék nagy szeretettel az Első Körzet kiválasztottját, Emilyt! - mondta Caser, és Emily kibaktatott a közönséghez. Nem lepett meg amikor a verhetetlen hercegnőt játszotta. Nagyjából az összes hivatásos a "verhetetlen szépség" szerepre pályázik. Így Carolina is. Minden viccen vihogott és alakította a hülye szőke libát, bár nem igazán kellett megerőltetnie magát, hogy a szerepbe maradjon. Amikor letelt a három perc Samt hívták ki.
- Szia Sam! - köszöntötte Caser.
- Hello Caser! - Olyan lazán ült a fotelben, hogy csodálkozom, hogy nem folyt le róla.
- Látom nagyon jól vagy. Elégedet vagy a Kapitoliummal? - kérdezte Caser érdeklődve.
- Hát persze! Az arénába legjobban azok a csokis muffinok fognak hiányozni! - vigyorgott, mire a közönség olvadozva felnevetett.
Csábitóan vicces. Ez Sam szerepe.
- Jó neked! Rajtam biztos meglátszana a sok maffin. De rajtad... - csóválta pink loboncát, mire újra nevettek az emberek - Gondolom sok lány ugrik erre a kockákra! - tette hozzá. Az izmaim megfeszültek és nem voltan képes ellazulni, meredten bámulom Sam jóképű arcát.
- Úgy látszik, nem csak a lányok! - kacsintott Caser felé mire már nekem is muszáj volt felvihognom.
- Na de Sam! - szólt Caser mosolyogva Samra - Most komolyabb témákra evezve . -mondta, és a közönség elhalkult - Valaki vár odahaza? - kérdezte komolyan, érdeklődve néztem Samra.
- Igen. A családom. - mondta szomorú mosollyal - Nagyon szeretem őket. Mindennél jobban. - tette hozzá és megszólalt a gong, ami az interjú végét jelenti.
Jacob össze-vissza beszélt, hol a családjáról hol a Körzettársáról. A körzettársáról aki már nem él.
Ez már biztos. Most se volt itt. Egyszerűen nem volt ötletem, hogy mi történhetett, túl gyanús volt. Az a lány nem véletlenül halhatott meg, bármennyire is azt akarják beadni, hogy egy szerencsétlen balesett miatt hason szúrta saját magát a pontozáson. Nem tudom, hogy ki vesz be ekkora baromságot. Felkaptam a fejem ugyanis a nevemet hallottam.
- Johanna! Gyere csak! - mutatott a székre Caser, én vettem egy mély levegőt és leültem az egyik fotelre.
- Csodásan nézel ki! - mondta mosolyogva.
- Köszönön, de azt megkérdezheten, hogy neked miért van vattacukor a fejeden? - válaszoltam kapásból és a hajára meredtem.
Pimasz. Kipipálva. Talán egy kicsit bunkó is, de ennyi még belefér.
Páran felnevetek, de volt olyan aki felháborodott a beszólásomon.
- Aha. Amilyen szép olyan nagyszájú! - válaszolt vigyorogva, cseppet sem megsértve - Gondolom van olyan fiú akinek ez bejön. Ugye nem tévedek? - mosolygot, egy pillanatra lefagytam.
Oké, gondoltam, hogy rátér erre a témára, de ilyen hamar?
- Ezt most vegyem bóknak? - kérdeztem egy vigyorral - Mert, hogy igazad van. A fiúk buknak a rossz lányokra. - mondtam és kacsintottam egyet a nézők felé.
- Óóó értem! Most egy más téma, hogy tetszik a kapitolium? - kérdezte érdeklődve.
Bár elvileg pimasznak kéne lennem, most előjött belőlem a lázadó énem.
- Egyszerűen szörnyű. - mondtam komoran, mire a közönség tátott szájjal nézett rám - Már elnézés de minek ennyi kaja? Meg a cirkuszba képzelik magukat, mert, hogy a ruháik erről árulkodnak. Ja és még valami. Snow egy barom, úgyhogy nem tudom mit szeretek benne! - néztem végig az embereken, akik most felállva őrjöngtek és amit csak találtak azt rám dobták.
- Tűnj innen Johanna! - sziszegte Caser aki próbálta csillapítani a népet, de nem igazán sikerült. Én szót fogadtam és eltűntem. Persze folytatódott az ordítozás, így aztán békeőrök jöttek be és hurcoltak ki minket. Talán ez az első olyan év ahol nem tudták befejezni az interjúkat.
- Rohadj meg te hülye kurva! - ordította a pofámba az egyik nő.
Igazán beloptam magam a szívükbe.

Sziasztook!
Johanna féltékeeeny! O: :D 
Igen eljött ez a nap is.
A sok "Johanna nem ember, Johannának nincsenek érzései" 
részek után itt van egy érzelmesebb rész. Amiben megismerhetitek Johanna egyik legelveszetebb részét. Azt a részét amelyiknek igenis vannak érzései, a tipikus "tizenhatéves tini" oldalát. :D  Ugyanis van olyan amikor elfelejtem ezt a bizonyos tényezőt hogy, Johanna egy tizenhatéves tini és nem csak szimplán egy nagyszájú lázadó! Úgyhogy ezért írtam ilyenre ezt a részt ((:
Remélem átjött valamennyire ez az érzés :D 
Kommentbe írjátok le a véleményeteket :* :*
Ui.: talán ez lett a legérzelmesebb rész eddig ((: