15.rész Őrült fájdalom

Még mindig az égen tarottam a szemem, pedig már eltűntek az arcképek és minden elsötétült.
Ezt hogy? Egyáltalán lehet ilyet?
A karomhoz kaptam, hogy ellenőrizzem a nyomkövetőm. A helyén volt. A gondolataim össze-vissza jártak az elmémbe, amikor megakadtam az egyiknél.
Sam.
Sam azt hiszi, hogy halott vagyok!
Az ereimben megfagyott a vér.
Rájöttem, hogy miért volt az arcom az égen. Snow akarta így.
Azt akarta, hogy Sam és Jacob azt higgye, hogy halott vagyok. Hiszen ha azt hiszik már nem élek, akkor nem keresnek, nem akarnak segíteni rajtam. Snow azt akarta, hogy semmiféle segítségem ne legyen és ha Ő valamit eldönt, az úgy is lesz. A nézőknek meg valószínűleg bemagyaráz valami kamu dumát egy műszaki hibáról, vagy hasonló.
- Te rohadék! - sziszegtem a fogaim között. Újra Sam jutott eszembe. Most mit érezhet? Fájdalmat? Dühöt? Vagy elégedett, hiszen azzal, hogy én "meghaltam" neki több esélye van megnyerni a viadalt.
Kivéve ha megölik.
A körmömet belevájtam a combomba.
Jacob simán megölheti, csak bennem bízott meg, Samban nem. Elképzeltem ahogy a hatos fiú elvágja a torkát Samnak az este közepén, megborzongtam a gondolattól.
Tudtam, hogy mit kell tennem. Felálltam és az erdőbe vetettem magam.
Meg kell találnom Samet.

Jéghideg volt, remegtem és a fejem fájdalmasan lüktettet. A gondolataim nem hagytak nyugodni. Snow mindent megtesz azért, hogy még véletlenül se maradjak életben.
Foglaljuk össze a dolgokat:
Megölte a szüleim, hogy megtörjek lelkileg.
Carolina és Emilya mellet álltam a viadal kezdetén, gondolta majd ők megölnek. Hozzá teszem Emilynek majdnem sikerült is.
Az egyetlen fegyver amivel jól tudok bánni, a szarú legmeközelíthetetlenebb pontjára tette.
Lávával árasztott el.
Az arénába temeti el a szüleim, hogy éreztesse: Én is erre a sorsra fogok jutni ha nem fogom be a szám.
Végül halottnak nyilvánít az összes éledben maradt kiválasztottnak, hogy még véletlenül se kapjak segítséget.
Egész végig azon volt, hogy valahogy megtörjön, megfélemlítsen.
Igen, voltak olyan pillanataim amikor tényleg elhagyott a remény. De azok csak percegik tartottak, utána összeszedtem magam és küzdöttem! A családomért az életemért és legfőképp a lázadásért.
Mert igen! Hiszek abban, hogy a nép fellázad. Csak egy kezdő löket kell nekik és felbátorodnak.
Snow meg fog halni!
Én tudom.
Hiszen én vagyok Johanna Mason, az Elnök gyilkosa.

A lábaim már épp megadták volna magukat, amikor egy nyúl szaladt el mellettem. Gyorsan kapcsoltam. Felemeltem a baltám és ráhajítottam az állatra. Bár nem vagyok vallásos, most gyorsan elhadartam egy imát, hogy legyen mára vacsorám. Vagy ebédem, nem tudom. Az arénába teljesen megzavarodtam.
Hallottam ahogy a baltám bele állt valamibe, rögtön jobb kedvem lett.
Végre valami kaja!
Épp ki akartam mászni a bokrok közül amikor hangokat hallottam meg.
- Na végre! Azt hittem sose találunk valami állatot, és még sikerült is levadásznunk! Csoda történt!- hallottam Emily hangját. Kikerekedett szemekkel ugrottam vissza a sűrű aljnövényzetbe. A tekintetemet ide-oda kapkodom, de sehol sincs búvóhely.
- Én nem támadtam...itt vannak a fegyvereim. Valaki más ölte meg az a nyulat Emily! - mondta egy mélyebb hang.
Markus.
- Hagyjál már heteske! Ki lenne itt rajtunk kívül? - vihog fel Emily.
Senki! Nincs itt senki! Úgyhogy el lehet menni.
Összeszorítottam a szemem és azért könyörögtem, hogy menjenek el.
- Ööö.....ebből tényleg egy balta áll ki... - válaszolt egy másik hang.
- Egy balta? Mi a szar?! - hallottam a léptek zaját a növényeken - Basszus! Itt tényleg van valaki - kiáltott fel az egyes lány.
A. Rohadt. Életbe. Nekem annyi.
A fegyverek össze-vissza csörömpölnek ahogy elővették őket.
- Ki használ baltát? - kérdezte idegesen Emily.
- Johanna! - vágta rá Markus. Tátva maradt a szám. Oké, nem vagyunk szövetségesek, de hát akkor is egy helyen nőtünk fel!
- Az meghalt te hülye! - mordult a szőke lány Körzettársamra. Bár elég abszurdnak hangzik ebben a helyzetben, de egy vigyor hagyta el a számat. Úgy látszik akár előnyöm is származhat abból, hogy Snow halottnak titulált.
- Akkor még a hatos fiút láttam egy baltával. - mondta Markus a lánynak.
- Az a taknyos százszor megbánja, hogy ide merészkedett! - válaszolt a csaj - Gyerünk keressük meg - ordította és hangos léptekkel elindultak. Kevesebb mint egy méterre megpillantottam a bakancsukat. Még jobban a földhöz nyomódtam.
1...
2....
3....
4....
Négy pár bakancs ment el tőlem nem messze.
Még pár percig a talajon maradtam, utána gyorsan felpattantam és a nyúlhoz szaladtam. Nem lehettek annyira éhesek mert ott hagyták a halott állatot. Kirántottam a baltát a nyúlból. Most komolyan ennyire hülyék? Én a helyükbe elvettem volna a fegyvert.
De hát én csak jól járok. Van fegyverem és még enni is fogok valamit. Bár a világ legveszélyesebb dolga este tüzet gyújtani én mégis összegyűjtöttem pár gallyat és egy kisebb  kandallót csináltam magamnak. Muszáj volt valahogy megsütnöm a levadászott állatot, meg amúgy is az összes végtagom jéggé volt fagyva. A  nyúl öreg lehetett, mert a húsa rágós volt és nem épp a legfinomabb.
De engem ebben a pillanatban ez érdekelt legkevésbé. A lényeg, hogy két nap után ettem valamit. Annyira jól éreztem magam a melegben és megtelt hassal, hogy elfeledkeztem egy igen fontos tényezőről. Mégpedig arról, hogy egy arénába vagyok tizenöt emberrel akik megakarnak ölni és talán ez a legnagyobb hiba amit el tud követni az ember. Akár az életedbe is kerülhet, ha megfeledkezel magadról.
Pár perc múlva meg is történt a baj.

- Héé! Valaki tüzet gyújtott emberek! - ordította el magát egy hivatásos.
- Gyerünk már! Cincáljuk szét a fejét! - röhögött fel diadalmasan Emily és máris hangos léptek közeledtek hozzám. Egy pillanatra lefagytam. De utána rögtön felpattantam és a baltám után kaptam.
- Ott van! - hallottam egy üvöltést és egy lándzsa szállt el mellettem. A lábaim maguktól megmozdultak. Akárhogy is erőlködtem, nem tudtam futni, a hó hihetetlenül csúszott. Végül stratégiát váltottam és ugrálni kezdtem a szárazabb foltokra a földön.
- Siessetek! Baromira csúszik a talaj! - ordította az egyes lány.
Na nem mondod zsenikém?
Egyre kevesebb földrész volt havas, a fák eltűntek és fényesebb lett. Az egyik pillanatban még a sűrű erdőben, a következőben meg már egy kopár síkságon dobbant a lábam. Ahogy tudtam sprintelésbe váltottam.
El kell bújnom!
De bárhova is néztem csak búzatáblákat és mezőket láttam.
- Na most meg vagy heteske! - ordította egy hivatásos a hátam mögül. Jobbra kaptam a fejem és ekkor megláttam a megmentőmet. Ott volt egy erdő, kisebb mint az előző, de a ahhoz, hogy lerázzam az üldözőim teljesen megfelelt. De a fák rengetege előtt egy rét állt ami tele volt piros virágokkal.
Pipacs.
A léptek vészesen közeledtek. Elkezdtem az erdő irányába futni.
- Azt hiszi elmenekülhet. De drága! - vihogott fel mögülem az egyik. Kifújtam a levegőt és a virágok közé gázoltam. De ahogy egy pipacshoz hozzáértem valami nedves és meleg buggyant ki belőle.
Méreg?
Ijedten néztem le a lábamra. De amit láttam az ijesztőbb volt bármely méregnél. A lábamat vér borította be. A vér szaga felkúszott az orromba, a testem ragadt tőle. Minden egyes virágból vér fröccsent ki ha ráléptem.
- A kurva életbe! Ez vér! - kiáltotta Markus és ezzel elhalt a bakancsok dübörgése.
Feladták! Nem üldöznek tovább.
Bár meg kellet volna nyugodom, még se tudtam.
Kiknek a vére ez?

Egy nagy eséssel jutottam ki a vérmezőből. Az egész testemet vér borított, a ruhámra és a bőrömre ragadt. A számba éreztem az ízét. Nem néztem vissza a mezőre, inkább az erdő felé fordultam.
- Heteske nem haltál meg? Zombi lettél? - ordított vihogva, de még is zavarodottan Emily. Bár tudtam, hogy már nem lát és hogy nem fog már megtámadni, de futásnak eredtem. Ilyen erdőt még sosem láttam. Volt itt minden! A fenyőtől kezdve a tölgyig, az aljnövényzet egyszer a hasamig ért, máskor meg csak a puszta talajon mászkáltam. Egy szóval üvöltött róla, hogy mű volt. A vér még mindig rám volt tapadva. A lábam sajgott, a fejem lüktetett, ráadásul a szemeim mintha ólom súlyúak lennének.
Le kell pihennem.
Mielőtt jól át tudnám gondolni a tervem, valamiben megbotlottam és egyenesen előre estem.  A meglepetéstől csak pislogni tudtam, majd erőt szedve magamból felálltam. A látvány ami elém tárult egy ház volt, nagyon nagy volt, többemeletes. Fából épült, pár ablakon még ott lógott a függöny. Bár nagyon romos volt én még is felismertem. A szemem kitágult, a levegőt nehezem vettem, és a lábaim alig tartottak.
A nagymamám háza állt előttem.

Bár élőben sose láttam, mert már ledózerolták és helyette a szüleim háza áll már a telken, képeken és a nagypapám történeteiből mindig is eltudtam képzelni, hogy milyen lehetett. A szívem elszorult. Biztos voltam benne, hogy az ő háza az.
Az a ház ahol megölte magát.
Összeszorítottam a szemem.
Miért teszik ezt velem? Miért nem hagyják, hogy legalább a viadalig elfelejtsem a nagymamám?
Persze tudtam a választ, Snow fájdalmat akar okozni és erre a legmegfelelőbb cél ez. Az, hogy emlékezzek. Emlékezek arra, hogy egyedül maradtam.
Se nagymama, se anya, se apa.
Senki. A legrosszabb az egészbe, hogy mindenkimet Ő ölte meg. Nagymamámat a halálba kergette az Éhezők viadalával, anyámat meg apámat pedig "egyszerűen" lelövette. Újra a házra néztem. A bejáratnál egy kötél lógott és rajta egy lyuk.
Pont akkora, hogy beleférjen egy ember feje.
A falra szép elegáns betűkkel ez volt írva:
Margaret Santa sírhelye.
Nem bírtam tovább, felsikoltottam. Semmi mást nem éreztem csak a fájdalmat.
Ebbe még bele fogok őrülni.

Sziasztook!
Mit szóltok ehhez  a részhez? (:
Amúgy Margaret Santa Johanna nagymamája!
Csak azért mondom (írom :D ) mert hátha valakit összezavartam ezzel a névvel (:
Remélem már nem unjátok, hogy mindenben a nagymamáját látja, de ő rá ez nagyon nagy hatással van.
Meg Snow rájött, hogy ez a gyenge pontja (majd kiderül, hogy hogyan) és ezt felhasználja Johanna ellen.
Remélem tetszett! (:
Nem tudom, hogy ezen a héten jön-e majd új rész, de majd meglátjuk! ((: :D 
Sziasztook! :* :*