16.rész Reménytelen

A földön feküdtem magzat pózban.
Bár tudtam, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatnak valahogy elszáll az összes erőm.
Vicces, hogy pár órával ezelőtt magabiztosan és eltökélten indultam megkeresni Samet. Most meg itt fekszem a nagymamám háza előtt és a reménytelenségbe temetkezek. Igen, szánalmas voltam, igen egy gyáva nyúl vagyok és igen a reménytelenség elnyomta a bátor, nagyszájú énem. Tudom, hogy fel kéne állnom és megmutatnom Snownak, hogy nem győzött le.
De akkor hazudnék.
Mert ebben a pillanatban legyőzött.
Ökölbe szorítottam a kezem.
Utáltam.
Utáltam ha valaki azt hiszi gyenge vagyok.
Arra lettem figyelmes, hogy valami egy halk puffanással ért földet. Ijedten fordultam a hang felé. Egy kis csomag volt. Odanyúltam és lassan kinyitottam. Egy fecni volt benne és egy szó volt ráírva:
Küzdj!
Pár percig csak bámultam a lapot, majd összegyűrtem és eldobtam.
Szenvedek, erőtlen vagyok, a remény elhagyott, egyedül vagyok....De megígértem valamit.
Megígértem, hogy küzdeni fogok az utolsó lélegzetemig. És ezt az ígéretet nem most, és nem itt kell megszegnem.

Felálltam és körül néztem. Vizet kell találnom. Bár tegnap ittam egy kicsit a nyúl véréből, igen gusztustalan de hát ha nincs víz akkor nincs mi tenni, de még mindig száraz volt a torkom és már kezdtem szédülni. Találomra elindultam valamerre és reménykedtem, hogy Samet vagy legalább valami kis tócsát találok amiből tudok inni. Egész úton csak egy dologra tudtam koncentrálni.
Most mi lenne ha nem mentem volna el Sam és Jacob mellől?
Valószínűleg nem lennék lelkileg és fizikailag is egy roncs.
Egyszer csak egy ordításra lettem figyelmes. Azonnal elővettem a baltám  és  végig pásztáztam a területet.
Semmi.
Már épp megnyugodtam volna amikor újra egy üvöltés rázta végig az arénát.
Egy túl ismerős üvöltés.

Nem gondolkoztam, örült tempóban rohantam. Az adrenalin hihetetlen energiát adott. A hangokat egyre jobban hallottam. Fájdalmas üvöltések zaját.
- Hol van? - hallottam egy hivatásos hangját majd egy újabb ordítást.
Jacob.
- Gyerünk üvölts csak! Legalább ide hívod a hetest! - röhögött fel Emily. Egy pillanatra megtorpantam.
Egy kis hang a fejemben vészesen figyelmeztetett.
Csapda!
Egy percre engedelmeskedtem a hangnak és óvatosan leguggoltam a fűbe. Csak Jacob agyon vágdosott arcát  láttam.
- Gyerünk, most a másikhoz menj! - vihogott egy fiú.
- Hát szia szépfiú! - röhögött Markus, és abban a pillanatban Sam fájdalmas, kínokkal teli ordítása hangzott fel. A szívem meglódult, egész testemben éreztem a fájdalmát. A düh elárasztotta a fejem és robbantam. Kirohantam a bozótból és a baltámat elhajítottam. Markus a meglepettségtől nem tudta lereagálni a helyzetet, így tehetetlenül nézet szembe a halálával. A baltám egyenesen a fejébe állt.
Ahogy az ágyú eldördült az egyik hivatásos elrohant. A következő események másodpercek töredéke alatt történtek meg. Emily felkapott egy kést a földről és Jacob nyakához ugrott.
- Ne! - ordítottam, de késő, Jacob feje levált a testétől. Kikaptam az övemből a késem és éppen a lányra hajítottam volna amikor ő Samra ugrott és fenyegetően a nyakához emelte a fegyvert.
- Jól gondolt meg Mason, egy moccanás és a barátodnak annyi. - sziszegte a fogai között. Az ereimben megfagyott a vér. Csak Sam kikerekedett szemeire és Emily fenyegető tekintetére tudtam koncentrálni.
- Emily, ha te most megölöd Samet, akkor én megölek téged. - mondtam a helyzethez képest nyugodt hangon. Felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- Dobd el azt a kést! - utasított.
- Enged el Samet! - vágtam vissza kapásból. A szeme összeszűkült.
- Jó. De először add ide azt a fegyvert! - mondta kimérten.
- Álmodozz csak. - válaszoltam gúnyosan. Ő rám meredt majd belenyomja Sam bőrébe a kés hegyét. Ijedten néztem a szenvedő fiúra.
- Heteske, te tényleg úgy érzed, hogy most olyan helyzetbe vagy, hogy gúnyolódhatsz velem? Mert szerintem nem! - nézett rám őrült vigyorral. Nyeltem egy nagyot. Letettem magam mellé a kést. - Dobd el! - sziszegte az egyes lány. Egy nagy levegőt vettem és eldobtam a kést. Ő elvigyorodott.
- Most te jössz! Enged el! - néztem Emily szemébe, a hangom remegett.
- Tudod, most simán elvághatnám a torkát. - vigyorgott a pofámba. - Végül is, már megöltem a hatos fiút, miért nem ölném meg a másik szövetségesed is? - kérdezte. - Egy szerencséd van szépfiú! - fordult most Samhoz. - Jó a családfád! Nincs szívem megölni egy Odairt. - mondta majd rám meredt - Hálás lehetsz az égieknek, hogy nem vágom el a torkát! - Egy pillanat alatt elengedte Samet és az erdő sűrűjébe szaladt. Odasprinteltem Samhoz.
- Úristen! Sam... - suttogtam megtörten - Én azt hittem...én azt hittem, hogy ő.... - elcsuklott a hangom - Istenem! Soha a büdös éledbe nem hagylak egyedül. - öleleltem magamhoz.
- Johanna, még is, hogy? Az arcod ott volt az égen. - suttogta erőtlenül, hitlenkedés tükrőzödött az arcán.
- Életben vagyok, ez a lényeg. - válaszoltam - Feküdj le! El kell látnom a sebeid. - nyomtam le a földre és szemügyre vettem.
A jobb kezén egy mély seb volt, a nyakán és az arcán vágások. Szerencsére nem volt túl súlyos. Körbe néztem és megakadt egy hátizsákon a szemem. Odarohantam és kinyitottam. Legszívesebben felordítottam volna örömömben a tartalma láttán. Három darab kulacs ami színültig tele volt vízzel.
Illetve még egy kis géz is volt egy kisebb zsebében. Megfogtam az egyik kulacsot és a benne lévő víz segítségével letöröltem a sebekről az alvadt vért, majd ahova tudtam gézt raktam. Sam csendben tűrte a dolgot.
- Idd meg ezt és aludj! - adtam a kezébe az egyik kulacsot.
- Biztos bírni fogod az őrködést? - kérdezte halkan.
- Biztos. - simítottam végig az arcán, de utána zavartan elkaptam a kezem - Most már aludj! - utasítottam. Ő engedelmesen lehunyta a szemét. És én ott maradtam a gondolataimmal.
Meghalt egy tizennégyéves fiú.
Aki előtt ott állt az élet, de ahelyett, hogy az iskolában ülne és a barátaival nevetne, egy arénába köt ki ahol elvágják a torkát.
Mi ez ha nem kegyetlenség?
A semmibe bámultam és Sam szuszogását hallgattam.
Jacob meghalt.
Pont úgy mint Markus.
Csak egy különbség volt.
Míg Jacobot meg akartam menteni, Markus saját kezűleg öltem meg. Én, aki az aratáson még foggal körömmel védtem és együtt éreztem a családjával. De valahogy akkor se tudtam sajnálni.
Kegyetlenség? Őrültség? Káröröm? Lehet. De nem tudtam együttérezni a szegény, alultáplált családdal. Markus megkínozta, majd kegyetlenül meg akarta ölni Samet. Nekem ez elég indok arra, hogy a fejébe állítsak egy baltát.
Samra néztem aki nyugodtan feküdt mellettem, a kezét a mellkasán pihentette. A csuklójára terelődött a figyelmem. Egy karkötő volt rajta, ugyanaz amit akkor is viselt amikor legelsőnek találkoztunk a szekeres bevonuláson. Mégsem csak egy egyszerű kiegészítő volt amit a stylisztja aggatott rá, hanem fontos volt a fiúnak. Akárcsak az én karkötőm. Sam arca megremegett álmában, mire ijedten húzódtam közelebb hozzá. Abban a pillanatban amikor Emily a nyakához szegezte a kést szinte biztos voltam, hogy itt a vég.
Hogy megöli Samet.
De most itt volt mellettem. Melegség öntötte el a testemet. Közelebb hajoltam az alvó fiúhoz és egy bizonytalan csókot adtam a szájára. Zavartan kaptam el a fejem. Lesütöttem a szemem és nehezen de bevallottam; Belezúgtam ebbe a fiúba.
Hihetetlen szomorúság áramlott szét a testemben. Úgy beleszeretni valakibe, hogy tudod reménytelen a dolog, na az a világ legpocsékabb érzése.
Pedig én most ezt éltem át.
Újra Samra pillantottam.
Nem szabad kimutatnom az érzéseim, mert erősnek kell lennem. És mint tudjuk a szerelem gyengít. Főleg a reménytelen szerelem.

Szisztoook!
Itt van a 16.rész! ^^ 
El sem hiszem, hogy már mindjárt a 20.résznél tartok :D 
Hogy tetszett? Vélemény? (:
Na ebben a részben már Johanna is bevallotta magának  az érzéseit. De hát egy arénába szerelmesnek lenni elég nagy szívás és sajnos nem mindenkinek van olyan nagy szerencséje mint Katnissnek és Peetanak a 74.Éhezők viadalán! :D 
Deee majd minden kiderül!
ui.: Ne feledjétek már csak a hétfő és itt a Nyári szüneeeet! *-* (: (;