17.rész Az álomvilág

Már kezdett világosodni, de én még egy szemhunyásnyit se aludtam. Nem volt szívem felkelteni a békésen szunyókáló Samet. Meg amúgy is a rémálmaim nem hagynának aludni. Az egyik kulacs után kaptam és ittam pár kortyot. Most, hogy van elegendő víz, és kötszer nálunk egy csöppet megnyugodtam. Levettem a szakadt kötést a lábamról és egy újat raktam rá. Az erdőt bámultam amikor Sam felébredt.
- Jó reggelt! - mosolygott. Felé fordultam, de utána rögtön el is kaptam a fejem. A tegnapi érzéseim újra fellángoltak.
Maradj erős!
- Valami baj van? - kérdezte zavartan.
- Dehogy! - válaszoltam gyorsan és a kezébe adtam az egyik kulacsot - Idd meg ezt. Én addig elmegyek valami kaját keresni! - álltam fel, de ő a bokámnál fogva visszatartott.
- Nem mész sehova! Elég volt egyszer elválnunk és abból is baj lett! - nézett rám. Rábámultam.
- Nem lesz baj! - győzködtem inkább magam mint sem őt.
- Johanna! - szólt rám élesen - Jacob meghalt, én megsebesültem, Markust megölted. Ez mind nem történt volna meg, ha te két nappal ezelőtt nem döntesz úgy, hogy elmész a francba! - nézett rám haragosan. Bár valamilyen szinten igaza van, bennem hihetetlen düh lobbant a szavai hallatán.
- Szóval én tehetek arról, hogy Jacob meghalt? Én tehetek arról, hogy amikor Markus épp a kezedet vágdosta, akkor én megöltem, mielőtt ő ölt volna meg téged? Sam erről én tehetek? - Az utolsó mondatokat ordítottam.
Hogy mondhat ilyet? Hogy én tehetek arról, hogy Jacob meghalt? Hogy én tehetek arról, hogy ő megsebesült?
Én vagyok az az ember aki legjobban szerette és védte őket...Erre mit kapok?
- Én nem ezt mondtam! - védte magát Sam.
- De Sam. Te pontosan ezt mondtad.... - suttogtam. Felálltam  és az erdő felé fordultam.
El kell mennem innen!
Már épp megtetem volna az első lépést a fák rengetege felé, amikor meggondoltam magam és lerogytam Sam mellé.
Nem menekülhetek folyton Sam elől.
A kezembe temetem az arcom. Pár percig egyikünk se szólalt meg.
- Sajnálom, nem akartalak megbántani. - mondta végül.
- Ne Sam! Az én hibám, egyszerűen nem tudom elfogadni az igazságot. Már túlsokat kaptam belőle. - néztem fel a kékes szempárra.
- Ezt, hogy érted? - kérdezte zavartan. Hogy hogyan? Egy percig se hagyják, hogy elfelejtsem az igazságot, mindig olyan helyzeteket generálnak amivel eszembe juttatják: Mindenkit megöltek akiket szeretem a következő pedig én leszek. Így értem. De ez mind az én problémám, nem akarom Samra zúdítani a gondjaim.
- Nem számít. - válaszoltam egyszerűen, ha lehet akkor ezzel csak még jobban megzavartam.
- Figyelj Johanna! - húzódott közelebb hozzám, mire én azonnal arrébb mentem, hogy nehogy hozzám érjen. Ő felhúzott szemöldökkel nézet rám. - Veled meg mi van? - kérdezte, mire én feltűnően kerültem a tekintetét.
- Mi lenne? - néztem rá, olyan "semmi bajom" stílusban.
- Olyan...fura vagy. - mondta és megfogta a kezem - Minden rendben van? - kérdezte rám sandítva. Bár mondani akartam valamit, a hangom cserben hagyott. Csak az összekulcsolt kezeinkre tudtam koncentrálni. Hirtelen zümmögés hallottunk meg. Én a baltámhoz kaptam, ő pedig egy kardot vett fel a földről.
- Semmit se látok. - mondta nekem. Épp válaszolni akartam amikor valami megcsípett. A fájdalomtól felordítottam.
- Johanna? - lépett oda hozzám, de a következő pillanatban az ő térde is feladta a szolgálatot.
- Bogarak! Mérgező a csípésük! - ordítottam és lecsaptam egy szúnyogra hasonlító valamit ami épp készült újra megcsípni.
- Rohanj! - üvöltötte Sam és mindkettőnk elkezdett az erdő felé sprintelni. A lábam újra elkezdett hasogatni.
Az erdő ellenünk dolgozott, faágak ruhánkba akadtak, a gyökerekben össze-vissza botladoztunk. Na meg a bogarak. Ahányszor megcsípett egy, egy fájdalmas ordítás hagyta el a számat. Hihetetlen fájdalmas volt. Olyan mintha belülről valami szurkálna, de kívülről nem látszott semmi.
- Sam! - ordítottam az előttem futó fiúnak, de ő nem hallott semmit a zümmögés miatt. Egyszer csak elestem egy kiálló faágban és teljes erőből a földre zuhantam. Rohadt gyökerek! Miért kell mindig mindenhol elesnem? Nem volt időm felállni mert a bogarak rögtön letámadtak. Hadonásztam és szinte folyamatosan ordítottam. A következő pillanatban, valami nehéz és meleg rám telepedett. Kippatantak az eddig csukva tartott szemeim. Sam a földhöz nyomott és a testével védett a csípések ellen.
- Ne csináld! - ordítottam neki és megpróbáltam letolni magamról. De ő a világért se szállt le rólam. Állati hörgés hagyja el a száját minden egyes csípés után. Lehunytam a szemem. Az ő fájdalma rosszabb volt mintha én szenvednék. Percek telhetek el, amikor legördült rólam. A bogarak itt hagytak minket.
De Sam ordításai velem maradtak.
A teste még mindig érintetlennek tűnt, de a belső fájdalmai miatt hihetetlenül szenvedett.
Én ott voltam. De nem tudtam semmi se tenni. Fájdalmas arccal néztem ahogy vonaglik a teste a fájdalomtól. Órák is eltelhettek mire végre csönd lett és abbamaradnak Sam üvöltései.
- Miért tetted? - suttogtam neki fájdalmasan.
- Megvédtelek. - mondta egyszerűen és lehunyta a szemét, a keze remegett a teste mellett.
- Ugye tudod, hogy jobban fáj az, hogy látlak téged szenvedni, mintha agyon csíptek volna azok a bogarak?
- Ne mondj ilyet. - nézett rám.
- De hát ha ez az igazság. Tudod milyen érzés volt látni miközben te ordítasz a fájdalomtól? Én meg itt ülök és tehetetlenül bámullak? - A tekintetemet belefúrtam a kék szempárba.
- Sokkal érzékenyebb vagy mint régen. - mondta erre.
- Mi van? Ez hülyeség! - néztem rá szúrósan.
- Mi történt Johanna? - kérdezte lágyan és nehezen feltornássza magát hozzám. Kerültem a tekintetét.
- Miattam meghalt Jacob. Markust megöltem, Carolinát megöltem, most meg láttalak téged szenvedni. Tudod az ilyen dolgok érzékenyebbé teszik az embert. - néztem rá haragosan.
- Jacob amúgy is meg akart halni.
- Mi?- A szemem kikerekedett.
- Neked nem mondta el? - kérdezte meglepetten.
- Nem. Miért akart meghalni? - néztem Samra.
- Tudod volt a Körzettársa...
- Igen, tudom. Mi van vele?
-Ugye neked is feltűnt, hogy a pontozás után már senki sem látta. - folytatta.
- Igen, feltűnt. - A gyomrom görcsbe ugrott ahogy eszembe jutott a vérszag és a játékmesterek feszült tekintete pontozó teremben.
- Ő Jacob testvére volt, meg akarta ölni magát, mert nem akarta, hogy Jacobbal egy arénában legyenek. Pontosabban nem akarta, hogy meg kelljen ölniük egymást. Így öngyilkos lett a pontozáson. - mondta - Leszúrta magát egy késsel.
Nem akartam hinni a fülemnek.
- Jacobnak meghalt a testvére? - suttogom megtörten. - Sam, hogy tehetem ezt? Őt is megöltem, még ha nem közvetlenül én tettem, de miattam halt meg. A testvére azért lett öngyilkos, hogy Jacob élve jöjjön ki az arénából, erre én megöletem! - A hangom elcsuklott.
- Nem te ölted meg! Emily volt. - fogta meg a kezem Sam.
- Hát  nem érted? - téptem ki a kezem a szorításából. - Megmenthetem volna! Ha eldobom azt a rohadt kést akkor még itt lenne mellettünk. Talán hazajutna. - felpattantam, a hangom hisztérikus volt. - Ha az a kés Emily fejébe állt volna akkor most Jacob élne! - A hangom teli volt fájdalommal. A következő pillanatban felcsendül a Kapitolium himnusza és két kép rajzolódik ki az égen. Két halott.
Hatan maradtunk.
Fájdalmasan lehunytam a szemem.
- Most örül Snow? Gyerekeket, ártatlan embereket ölt meg! Elégedett magával? - ordíttom az ég felé.
- Johanna, nyugodj meg. - lépett mellém Sam. A kék szempárba meredtem, és egyszerűen nem bírtam tovább.
- Megölte a nagymamám, a szüleim, rákényszerített, hogy öljek. Megöltem Markust és Carolinát. Miattam meghalt egy tizennégy éves fiú. Sam, én nem bírok ki több halált....én...én ebbe bele fogok őrülni, érted? - suttogtam és egy könnycsepp szántotta végig az arcom. - Te maradtál az egyetlen akit szeretek. És elfoglak veszíteni. - A hangom elcsuklott.
Nem kérdezett semmit, nem mondott semmit. Csak közelebb hajolt hozzám és lágyan megcsókolt.
És valahogy a szívemnek ez volt a legnagyobb vigasz amit adhatott volna. Nem próbáltam küzdeni az érzéseim ellen. Visszacsókoltam. Hagytam, hogy egy percre elfelejtsem, hogy hol vagyunk és, hogy miért. Hagytam, hogy egy álomvilágba repítsen. Ahol nem vagyok egy arénába bezárva olyanokkal akik minden porcikájukkal a halálomat kívánják. Ahol senkise halt meg.
Ahol veszélytelenül szerethetem Samet.
Egy baj volt csak; ilyen világ nem létezett.

Szisztook!
Igazából úgy volt, hogy nem hozok több részt ezen a héten, mert egész végig táborban leszek.
De hát most rám jött az "írjuk meg a 17.rész MOST" érzés :D 
Na mit gondoltook?
Remélem tetszett! ((:
Nagyon érdekel ezzel a részel kapcsolatban a véleményetek! ((;
Sziasztoook! ♡