18.rész A kemény valóság

Sam karjaiban ébredtem. Bár melegség öntötte el a testem, nem tudtam megnyugodni.
Kimutattam az érzéseim.
Ez egy tény volt amin már nem tudok változtatni. De talán nem is akarok.
- Szia! - fordultam szembe Sammal, aki elmosolyodott.
- Jó reggelt Johanna! - válaszolt és közelebb hajolva megcsókolt. - Hogy vagy? - kérdezte felhúzott szemöldökkel. Felülök és belenézek a tengerkék szempárba.
- Jól. Most már jól! - mosolyogtam halványan, mire elvigyorodott.
- Hát tudod az én csókom csodákra képes! - kacsintott egyet mire én egy feltűnő szemforgatással válaszoltam.
- Óóó na ne mond? - vigyorogtam a képébe.
- Nem hiszel nekem Drága? - vágott vissza.
- Drága? Sam Odair vegyél vissza! - röhögtem el magam, mire utánam nyúlt és magához rántott.
Percegik csak egymást bámultuk.
- Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek Johanna Mason? - kérdezte suttogva.
Elsőnek hitlenkedve meredtem rá, de utána lesütöttem a szemem.
- Nem lesz ennek jó vége... - mondtam halkan.
- Hogy érted? - kérdezte komolyabb hangon, rámeredtem az előttem álló fiúra. Tudtam, hogy fájni fog az amit mondok de valakinek ki kellet mondani az igazságot.
- Sam, egy Arénában vagyunk. Ahonnan csak egy juthat ki. - suttogtam.
- És az az egy te leszel. - válaszolt. Kikerekedett szemekkel néztem rá.
- Nem Sam. Nem foglak megölni! - A hangom kétségbeesetten csengett.
- De, Johanna. Nekem meg kell halnom. - nézett a szemembe. Hitlenkedve néztem vissza rá.
Miért mondja ez? Miért teszi ezt velem?
- Ne csináld ezt Sam! Kérlek! Csak te maradtál nekem.... - elszorult a torkom, a szám kiszáradt.
- Te egy lázadó vagy Johanna. Neked kell túlélned. - mondta egy savanyú mosollyal az arcán.
- Ez hülyeség! - vágtam vissza remegő hanggal. - Én nem vagyok semmi. Csak egy szerencsétlen, akit kihúzta a gyufát az Elnöknél. - mondtam és a keze után nyúltam. - Nem vagyok semmi. Érted Sam? - néztem mélyen a szemébe.
- Te nem érted, Johanna. De hidd el nekem, egyszer mindent megértesz. - mondta. - Gyere vadászunk, éhen halok! - mosolygot, mintha semmi se történt volna és a fegyverekhez ment, engem meg ott hagy egyedül. Belül mardosott a kétségbeesés.
Ugye csak viccel? Istenem, mond, hogy csak viccelt velem!
Persze legeslegbelül mindig is tudtam, Sam nem viccelt.

Az erdőben sétáltunk és állatokra vadásztunk. Legalábbis  ez lett volna az elképzelésünk. Helyette unottan mászkálunk a fák között és abban reménykedtünk, hogy legalább egy mókust találunk. De nem találtunk semmit.
- Hallod ezt? - fordult hozzám Sam, mire én figyelmesen füleltem.
Víz csobogás.
- Víz.
- Igen, szerintem menjünk arra! - válaszolt és máris megindul a hang felé. Épp én is követtem volna amikor megpillantottam egy koponyát a földön.
Fülsikító üvöltés hagyta el a számat és hátrálva neki mentem egy fának mire a földre zuhantam.
- Johanna! - rohant hozzám Sam. A szívem úgy dübörgött mint még soha, a térdem remegett.
- Ez csak egy őznek a koponyája, Johanna! - simított végig az arcomon a szövetségesem. Kikerekedett szemekkel újra odanéztem és tényleg. Tényleg csak egy állat koponyája volt.
- Én azt hittem....azt hittem, hogy az apám koponyája. - suttogtam még mindig sokkos állapotban. Sam kikerekedett szemekkel nézet rám.
- Az apádé? - kérdezi hitlenkedve. Nyeltem egy nagyot és a szemébe néztem.
-Nem...vagyis de...De mindegy! Csak képzelődtem. - mondtam zavartan és óvatosan felkeltem. A fejemet elég erősen bevertem a fa törzsébe.
- Biztos jól vagy? - sandított rám kérdően, mire én csak egy gyors bólintással válaszoltam. - De nyugodtan szólj ha valami baj van, jó? - Megfogta a kezem.
- Jó - válaszoltam kurtán, de lényegre törően. - Menjünk! - álltam fel majd, nagy ívben elkerülve a koponyát, elindultunk a folyó felé. Pár perc sétálás után meghallottunk egy hangot. De nem a víz csobogását. Mintha valaki futna.
- Sam! Van itt valaki! - suttogtam oda neki, mire halkan elővette a fegyverét. Én magam elé tartottam a baltát. A lépések közeledtek. Percek múlhattak el amikor egy bakancsot pillantottam meg.
- Gyere elő! - mondtam kimérten, de még is fenyegetően. A bozótból óvatosan kilépett egy lány. A szeméből semmi félelmet nem olvastam ki. Meredten bámult és két kés emelt ránk.
- Én a helyedben azt eldobnám, cica. - húzódott egy gúnyos mosolyra Sam szája - Ketten vagyunk, egy karddal és egy baltával. Te pedig két késsel amivel gondolom nem tudsz bánni. - tette hozzá. Összehúzott szemekkel nézett a társamra a lány. Az egyik kést maga mellé emelte. Már kezdtem megnyugodni, hogy feladja, amikor egy gyors mozdulattal elhajította a fegyvert. Kikerekedett szemekkel bámultam az egyre közeledő kést. Csak, hogy nem hozzám közeledett. Ha nem Samhoz.
Gondolkodás nélkül a lányra hajítottam a baltám. De ő kitért előle, ezért csak egy hangos csattanással a földre hullott fegyverem. A következő pillanatban Sam felordított. Odakaptam a fejem, a kezéből ömlött a vér. A lány kihasználta a figyelmetlenségem és rám ugrott hátulról. Egy gyors mozdulattal szembe fordultam vele és hason rúgtam. A kést felém suhintotta, és a bordáimnál megvágott vele.
Fájdalmasan felordítottam. Kihasználta ezt a cseppnyi időt és újra felém rugaszkodott, ökölbe szorított kézzel közeledett az arcomhoz. Nem tudtam lereagálni a helyzetet. Az oldalamból ömlött a vér, a lábaim már nem tartottak. Az ütés miatt földre zuhantam. A lány rögtön rám ugrott, és a kezeimet lefogta.
- Neked annyi! - vigyorgot és a kezembe szúrta a kést. A fájdalom végig járta a testem.
Hol van Sam?
Ez a gondolat mindennél erősebb volt. Nehezen, de elfordítottam a fejem és megláttam Samt a földön fekve.
- Ooo de aranyos! A herceged a földön fekszik ájultan, heteske! - röhögött fel kárörvendően.
- Ájultan? - A hangom kétségbeesetten csengett.
- Jaj! Nyugodj meg. Ha téged megöltelek, akkor jön ő. Nem hiszem, hogy nehéz dolgom lesz. - Gondolkodott hangosan. Bennem hihetetlen düh keletkezett a szavai hallatán.
- Egy ujjal se fogsz hozzányúlni ribanc! - A szemeim villámokat szórtak a csaj felé.
- Minek neveztél? - A tekintetéből sugárzott a harag, a térdét a tüdömbe nyomta. Még egyszer rámeredtem, majd egy hatalmas lendülettel elrúgtam magamtól. Ő meglepetten pattant le rólam és egy ordítás hagyta el a száját amikor újból lapockán rúgtam. A kés kiesett a kezéből, amit én rögtön felkaptam. Még egyszer ránéztem a lányra, majd egy gyors mozdulattal elvágtam a torkát. Amint megszólalt a halát jelző ágyú, Samhoz rohantam.
- Sam? - suttogtam. Légzése volt, de nem reagált semmire. A kezéből már nem ömlött a vér, és semmi más sebe nem volt.
Akkor meg mitől ájult el?
A világ lerosszabb érzése amikor tehetetlen vagy. Én pedig az voltam. Ott ültem Sam mellet és csak néztem a le-fel emelkedő mellkasát. A halott lány táskájához léptem. Semmi sem volt benne. A hasam hangosan kórdúlt egyet, ki tudja mikor ettem utoljára. Kezdet sötétedni, én meg egyedül voltam. Közelebb mentem Samhoz és megfogtam a kezét. Sose féltem este az erdőben, de ez az erdő más volt, fenyegetően világította be a hold a fákat. Az ágak lassan mozogtak a széllel, aminek minden egyes fuvallatja mintha egy sikítás lenne. Kirázott a hideg. Újra Samra néztem és szembesültem az igazsággal; csak egy túlélője lesz ennek a viadalnak.
Sóhajtottam egyet.
Álomvilág, hol vagy most?


Szisztook!
Hogy tetszett ez a rész? ^^
Egy kicsit beteg lettem, ezért tegnap volt időm írni, ma meg befejeztem a 18.részt. (:
Véleményeket, mint mindig nagyon szívesen várok! (:
Sziasztok! :*