Én teljesen magam alatt voltam, ő pedig csak szimplán nem volt beszédes kedvében. Ott feküdt pár méterre tőlem. A gondolataim össze-vissza cikáznak a fejemben. Pár héttel ezelőtt még úgy jöttem a viadalra, hogy mindenkit megölök és haza térek a családomhoz. Most pedig itt vagyok egy emberrel akit semmi pénzért nem tudnék megölni, és ha még nyernék is nincs kihez hazamennem. Egy szomorkás mosollyal néztem fel az égre. Kevesebb mint egy hónap alatt elvesztettem a családom, szerelmes és Snow leggyűlöltebb ismerőse lettem. Újra Samra néztem és rájöttem, hogy nekem ez nem megy.
Nem lehetünk együtt.
Minden érintésénél, csókjánál csak egy dolog jár a fejemben: Nem sokára te is halott leszel.
Ezt így nem mehet tovább. Én szeretem, de nem eléggé ahhoz, hogy megfeledkezem dolgokról, a halálról. Mert a halál itt lebeg a fejünk felett és sose tudhatjuk, hogy kire fog lecsapni. Ez egy olyan dolog ami mindig ott motoszkál a fejemben. Amit nem lehet kiűzni a gondolataimból. Ez a szomorú a viadalban, hogy az ember sosem fogja elfelejteni amit itt átélt. Amit az Arénában látott.
Olyan hegeket okoz amit nem tud begyógyítani senki és semmi.
Felsóhajtottam.
El kell mennem. Nem maradthatok Sammal. Megvártam, hogy felébredjen, majd rögtön lecsaptam rá.
- Elmegyek! - mondtam egyszerűen és már nyúltam is a baltámért.
- Várj! Hova mész? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- El. - válaszoltam röviden.
- Szóval felbontod a szövetséget? - meredt rám hidegen.
- Sam... - nyeltem egy nagyot és szembe fordultam vele - Én ezt nem bírom tovább. Sajnálom... - mondtam és már épp megfordultam volna, amikor ő visszarántott és közelebb hajolt hozzám. Meg akart csókolni, de én elfordítottam a fejem így csak egy puszi lett belőle. Kérdően nézet rám, mire lesütöttem a szemem.
- Sajnálom! - suttogtam újra és elfordultam tőle.
- Vigyázz magadra! - mondta kedvesen.
- Te is! - válaszoltam és elindultam.
- Tökös egy csaj vagy Johanna Mason! - kiáltott utánam.
Megdermedtem egy pillanatra, majd egy nevetés hagyta el a számat. Ezt mondta akkor is amikor elsőnek találkoztunk. Talán most fogjuk utoljára látni egymást? Nem fordultam vissza, csak a lépteimre koncentráltam. Nagy ívben elkerültem a nagymamám házát és anyámat is. Mivel most nem vágtam át a pipacsréten, hosszabb volt az utam. Nem mintha tudnám, hogy hova megyek.
Talán a szaruhoz, a hivatásosokhoz. Meg fogom ölni Emilyát és véget vetek a viadalnak majd az életemnek, ha esetleg túlélném. Ez volt a tervem. Legalábbis egy pillanatig. Utána elfintorodtam magamtól.
Nem halhatok meg! Egy lázadást kell elindítanom, le kell győzem Snow-t!
Viszont ha én túlélem akkor Sam meghal.
A fejem megfájdult. Csak egy rohadt percre had felejtsem el őt! Csak egy percre, nem többre. Arra lettem figyelmes, hogy kevesebb fa vesz körül, a talaj már nincs tele növényekkel.
Egy úton gyalogoltam.
Már közel vagyok a szaruhoz. Megborzongtam ahogy Emilyre gondoltam. Meg kell ölnöm. Elég csak az első találkozásunkra gondolnom az edzésen, vagy épp Jacob halálára. Hihetetlen dühöt éreztem.
Vigyázz Emily, mert nem sokáig maradsz még az élők sorában!
Egy bokor mögé guggoltam és onnan néztem ki. Eddig csak Emilyt lattam, a két második körzettest nem. Ami jó hír, hiszen hármuk ellen nem lett volna sok esélyem. Füst szag érződött a levegőben. Összehúzott szemöldökkel meredtem Emily felé.
Tüzet gyújtott.
Pontosan, nekem háttal, ült a tűz előtt. Fogalmam nincs, hogy miért kellett neki fényes nappal tüzet gyújtani, de nekem csak kapóra jött.
Most vagy soha!
Vettem egy nagy levegőt és megmarkoltam a baltám, majd settenkedve megindultam Emily felé. Még levegőt se mertem venni, a baltám szorosan mellettem volt. Már csak öt lépés. Felemeltem a fegyvert.
Három lepés. Az utolsó lepéseket már ugrottam a lány felé, a baltámat a feje felé suhintottam. Az egyes lány viszont kitért előle és elgurult. Nem akartam hinni a szememnek.
- Azt hitted átverhetsz heteske? - vigyorog a képembe. Az egész testem lefagyott. Ez nem így volt eltervezve! Most épp meg kellett volna szólalni az ágyúnak! A meglepettségemet kihasználva egyenesen rám ugrott és a földre szorított. A térdét a tüdömbe nyomta és a talpával a kezemet taposta, amivel azt ért el, hogy akaratlanul is elengedtem a baltám. Ő abban a pillanatban elrúgta a közelemből.
- Na most mi lesz heteske? - fordult felém gúnyosan. - Nincs itt Odair, és még baltád sincs! - röhögött fel.
- Sam nem él már. Megöltem. - mondtam olyan határozottan amennyire csak tudom. Ha azt hiszik halott, akkor nem fogják keresni. Emily tekintete elsötétült.
- Ne néz hülyének Mason! - ordította és egy rohadt nagy ütést mért a jobb arcomra. Egy fogam biztos, hogy kiesett a helyéről és arcom elkezdet lüktetni. Kiköptem a vért a számból és újra az egyes csajra meredtem.
- Hát pedig téged nem nehéz annak nézni! - vigyorogtam a képébe.
- Mason, te még félig halottan is úgy érzed, hogy jogod van gúnyolódni? - sziszegte a fogai közt.
- Hát figyelj, unatkozom. - meredtem rá vigyorogva. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de egyáltalán nem féltem, kifejezetten szórakoztatónak tartottam a szituációt.
- Unatkozol? - A hangjából hitetlenkedést lehetett kihallani. - Na majd meglátjuk mennyire fogsz unatkozni! - ahogy kimondta ezt a mondatot, már fel is húzta a térdét és gyomron vágott. Az egész testem remegett. Mivel most csak egy térdével nehezedett rám kihasználtam a helyzetet és egy nagy lendülettel megfordultam. Most én kerültem Emilyre, és ő alulra. Gondolkodás nélkül a nyakára kulcsoltam a kezem. Az arca pirosodni kezdett. Nem figyeltem oda a kezére, ezzel egy nagy hibát követve el. A következő pillanatban egy hihetetlen fájdalmas ordítás hagyta el a számat. A kezét nem fogtam le, kitudott ezért venni egy kést az övéből, amit egyenesen a combomba szúrt. Ott ahol már eleve sebes volt a lábam. A szorításom akaratlanul lazult. Elkezdet kászálódni alattam, az összes erőmet összeszedve próbáltam lentartani a földön, de a lábamban a fájdalom elviselhetetlen volt.
- Na mi van Johanna? Már nem unatkozol? - röhögött fel diadalmasan és elgurult mellőlem, majd felállt.
Úgy öt méterre állhatott tőlem. A tekintete eszelős volt. Látszott rajta, hogy készen áll bármelyik pillanatban elvágni a torkom.
Pont mint Jacobnak.
Ez a gondolat hihetetlen erőt adott. Összeszorított fogakkal kászálódtam fel. Addigra Emily kezében ott virított a baltám. Nálam semmi fegyver se volt. Egyenesen egymás szemébe néztünk.
- Vége, Mason. Kinyírlak, mint a hatoskát! Aztán jön a másik kettő és utoljára Odair. - vigyorgott a képembe.
- Ne áltasd magad hercegnő. Itt fogsz meghalni, a többi kiválasztottal együtt! - sziszegtem a fogaim között. Felröhögött, mintha csak egy jó viccet mondtam volna. - Utolsó kívánságod mielőtt megszólal az ágyú? - néztem rá gúnyos mosollyal.
- Remélem lassú halált halsz! - mondta őrült vigyorral. - Ha rajtam múlik, akkor így lesz. - mondta majd egy ordítással elkezdett rohanni felém. A baltát feltartva futott. Ott álltam fegyvertelenül egy őrült hivatásos ellen. Ekkor eszembe jutott egy módszer, amit apám tanított egyszer. Védekezés majd visszatámadás. Nem volt időm hezitálni. Kockáztatnom kell.
- Most vagy soha! - motyogtam magamnak és a felém közeledő baltára koncentráltam.
Egy....
Kettő....
Három.
Emily a fejem felé lendítette a fegyvert. Én egy gyors mozdulattal lehajoltam és egy erőteljes rúgással a baltát tartó kezére céloztam. Nem voltam pontos. A balta belemélyedt a húsomba. De, bár nem hibátlanul, de a kívánt hatást elértem. Emily kezéből kiesett a balta. Kikerekedett szemmel nézett rám. Kigáncsoltam a lábát, mire ő meglepetten esett el. A földön heverő balta után kaptam és a lány fölé hajoltam.
- Utolsó kívánság? - kérdeztem újból gúnyosan.
- Alex! - ordított egy nevet az utolsó leheletével. Hangos léptek zaja szűrődött ki az erdőből és egy fiú közeledett felénk. Egy gyors mozdulattal Emily nyakába vágtam a baltát és amint megszólalt az ágyú az erdőbe vetettem magam. Akárhogy is erőlködtem a lábam nem bírta a futást. Csak fájdalmasan bicegtem a fák között.
Utol fog érni!
Hallottam ahogy a második körzet kiválasztottja közeledik felém.
- Megtalállak Mason! - ordította. Kevesebb mint hat méterre lehetett. Összeszorítottam a fogaim és egy fájdalmas ordítással futni kezdtem. Tudtam, hogy utolér, hogy nincs esélyem. De nem fogom megkönnyíteni a dolgát!
Hátra fordultam és eldobtam a baltám. Bár közel ment a fiúhoz de nem találta el. Már csak pár lépésre volt tőlem. Bicegve mentem tovább.
- Megvagy! - ordított fel diadalmasan, mint egy elcseszett bújócskában. A következő pillanatban egy kés szúródott a hátamban.
Szinte már alig vettem levegőt. Összeestem és minden porcikámban éreztem: Meghalok.
- Sajnálom! - suttogtam.
Nem tudom kinek szántam ezt...talán Samnak? A szüleimnek? Talán azoknak akik bíztak abban, hogy esélyem van megnyerni ezt a viadalt?
Nem tudom.
Semmit se tudtam. Csak a fájdalmat éreztem ami mardosta a lelkem.
Meg kell nyernem! Túl kell élnem! Hiszen megígértem. Megígértem azoknak, akiket a legjobban szeretek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése