22.rész Ketten

Szédültem és a testem mintha ketté akarna szakadni. A levegőt nehezen vettem és éreztem, hogy valami keménynek csapódik a hátam.
Élek?
Nehezen, de oldalra fordítottam a fejem. Mindkét kezem ki volt feszítve és a lábam össze volt kötözve. A szám be volt ragasztva.
- Nézd Alex! Ébredezik a mi kis csipkerózsikánk! - hallottam egy gúnyos hangot. Egy fiú lépett elém. Felismertem. Ő volt az aki utánam jött miután megöltem Emilyt.
- Na mi van Mason? - hajolt vigyorogva hozzám. Kikerekedett szemekkel meredtem a fiúra. Felemelte a kezét és végigsimított az arcomon.
- Mit akarsz? - formáltam nehezen a szavakat, mire ő egy egyszerű mozdulattal lehúzta a számat takaró ragasztót.
- A halálodat Kincsem! - mondta egy őrült vigyorral.
- Miért nem öltél meg? - kérdeztem összehúzott szemöldökkel, mire meglendítette a kezét és pofon vágott. Nem tudtam védekezni, összeszorított fogakkal meredtem Alexra.
- Hogy miért nem öltelek meg? - ismételte a kérdésem - Mert abban mi lett volna jó? Semmi élvezet nincs abban, hogy leszúrlak. - mondta. - Sokkal élvezetesebb valakit megkínozni, hallani az ordításait, látni ahogy szenved. - hajolt közelebb hozzám és a nyakamhoz szorította a kést. - Érted már? - suttogta a fülembe, mire engem kirázott a hideg, de nem engedtem, hogy megfélemlítsen.
- Alex... - suttogom vissza. - Te egy kibaszott hivatásos vagy akinek legszívesebben szétrúgnám a tökét! - mondtam édesen mosolyogva.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy pofázz! - A combomba szúrta a kést. A hátam ívbe feszült, a szememet lecsuktam és ökölbe szorított kézzel viselem a fájdalmat ami a combomba nyílalt.
- Semmi üvöltés? Fájdalmas ordítás? - meredt rám Alex. - Játszhatod a kemény lányt, Mason. Majd meglátjuk meddig bírod! - mondta vigyorogva és a lábamtól elkezdett húzni egy vonalat a késsel.
A számba haraptam amikor elért a sebemig. Egyenesen tovább haladt az arcomig, majd a szememnél megállt.
- Olyan igéző szemeid vannak... - nézett egyenesen az arcomba.
- Kösz. - válaszoltam gúnyosan, mire a kést végig húzta a homlokomon.
- Tudod, Emily azt mondta, hogy te őrült vagy. - nézett rám.
- Hízelgő.
- Én nem hittem neki, de most, hogy itt vagy a kezeim között, egy pillanat alatt megölhetnélek és ahelyett, hogy az életedért könyörögnél gúnyolódsz - sziszegte a fogai között - most már igazat adok neki. Te tényleg őrült vagy.
- Én lennék őrült? A helyedben meg se szólalnék. - mondtam kimérten, mire hangosan kifújta a levegőt.
- Én ezt nem bírom. Vedd át a csajt Camilla! - ordított egy lányhoz. Egy magas lány lépkedett felém. Vörös haja a levegőben lobogott, a zöld szemei rám tapadtak. Hihetetlenül hasonlított valakire.
- Hát hello Mason! - vigyorgott a képembe. Ez a vigyor...
- Ki vagy? - kérdeztem összehúzott szemöldökkel.
- Camilla Cenz személyesen! - nézett rám egy félmosollyal. Kikerekedett szemekkel meredtem az előttem álló lányra.
- Roben Cenz.... - suttogtam magam elé nézve.
- Leesett Drága? - röhögött fel. - Igen Mason, a mentorod a rokonom. A nagybátyám. - mondta lenéző hangon.
- De hogy? Te második körzeti vagy ő pedig a hetedikből való. - néztem Camillára kérdően. A családoknak a Körzeteken belül szinte lehetetlen volt mozogni, az elnök engedélye volt szükséges ahhoz, hogy ez megtörténhessen.
- Kiskorukban Robent és a húgát, az anyámat, elválasztották egymástól. Ő a hetedikbe került. - magyarázta és leguggolt elém. - De van jobb dolgom is mint a családomról csevegni! - mondta egy vigyorral és felemelte a kést.
Kikerekedett szemekkel néztem a pengére.
Nem jutok ki élve a kezeik közül az biztos. Alex őrült, Camilla pedig Roben rokona, vagyis ő is őrült. Végem van.

Tele voltam sebekkel és az egész testem remegett. Ki tudja, hányszor ájultam el. Ezek nem vicceltek, tényleg csak azért nem öltek meg, hogy most kínozzanak. Már sötétedet amikor meghallottam Camilla hangját. Túl ostobák voltak, hogy leellenőrizzék, hogy vajon még mindig ki vagy-e ütve. Nem tudták, hogy mindent hallok.
- Meddig akarod még itt tartani? - suttogta Alexnek.
- Ameddig kedvem tartja. Meg kell várnunk, hogy idejöjjön Odair. Aztán mindkettőt kinyírjuk. - válaszolt Alex.
- Ez túl egyértelmű terv. Erre ő is rá fog jönni! - ellenkezett Camilla.
- Akkor mit kéne tennünk? - fújtatott a másik.
- Kicselezzük. Én elengedem, hogy azt higgye meg akarom menteni, aztán követjük őt, mert biztos a négyeshez megy. Majd megöljük őket. - vázolta fel a tervet Camilla. Valamit mondott még Alex, de azt nem hallom, olyan halkan beszélt, csak a lány válaszát:
- Nyugi Alex. Roben mindent elintézet. Ki fogunk jutni. - mondta a lány. Szinte forgott velem a világ. Most épp azt a tervet hallottam amiben a halálomat forralják. Pontosabban a halálunkat Sammal. Illetve azt, hogy Roben mindent elintézet. Biztos vagyok benne, hogy a mentorom kimenti az unokahúgát és Alexszet az arénából. Hát emiatt kell olyan jóba lennie az Elnökkel.
Rajtam múlik, hogy Sam élve vagy halva kerül ki ebből az Arénából és én megígértem, akár az életem árán is, de megmentem.
Úgyhogy Johanna Mason szedd össze magad mert a  mai estén áll vagy bukik a sorsunk!
A sorsunk Sam Odairrel.

Lehunytam a szemem amikor megláttam Camillát közeledni.
- Ébredj Mason! - suttogta, mire kipattantak a szemeim. - Maradj csendben és ne kérdezz semmit! - utasított és elvágta a kezemet tartó kötelet.
- Mit csinálsz? - kérdeztem, hogy leplezem azt, hogy az egész tervet hallottam.
- Figyelj, Alex egy őrült! Adok egy esélyt neked a meneküléshez! - mondta a szemembe nézve.
Jól a pofámba hazudsz ketteske.
- Mert te nem vagy őrült ugye? - néztem rá egy gúnyos vigyorral.
- Ide figyelj! Épp megmentem az életed, úgyhogy fogd be! - sziszegte mire én csak látványosan megforgattam a szemem és úgy figyeltem, ahogy kioldozza a köteleket amik eddig fogvatartottak. - Tessék, kész! Fuss a szerelmedhez heteske! - mondta egy vigyorral. Belenéztem a zöld szempárba majd a mellette lévő késre. Tudtam mit kell tennem, de most, ahogy szemben állt velem ez a lány aki előtt ott áll a jövő, aki most engem megmentett, elbizonytalanodtam.
Istenem! Csak azért "mentett meg", hogy utána kinyírjon! Térj már észhez!
Elsötétült a tekintetem. Egy villámgyors mozdulattal a kés után nyúltam és szíven szúrtam a lányt.
Az ágyú rögtön eldördült, Camilla teste eldőlt és élettelen szemekkel meredt rám. Nyeltem egy nagyot és megmarkoltam a kést. Láttam, hogy a bokrok közül egy alak fut felém.
Alex.
A lábaim maguktól mozdultak, konkrétan félig levágott bokával és agyon szurkált combbal sprintelni kezdtem az erdő felé. Bár ott volt a kezembe a késem és úgy láttam Alex fegyvertelen volt akkor se lenne értelme harcolni. Egyre lassabban kezdtem futni és egyre jobban éreztem, hogy nem vagyok jó formában. Már hallottam Alex lépteit a hátam mögött amikor egy fára terelődött a tekintetem. Az ágai viszonylag alacsonyan voltak és a lombja elég terebélyes.
Tökéletes!
Gondolkodás nélkül ráugrottam a törzsére és addig másztam ameddig tudtam. A fa lombja jól takart és az ágakban megtudtam kapaszkodni.
- Hol vagy? - ordított Alex, nem igazán értem, hogy a hivatásosok miért gondolják azt, hogy erre a kérdésre választ kapnak. Az ágak közül néztem le a fiúra. Még hogy nincs fegyvere. A kezében már egy kifeszített nyíl volt.
Ezt megszívtam.
Még közelebb húzódtam a fához.
- Gyere elő heteske! - ordított újra és körbe fordul. Egy fánál megáll és felnézett rá, majd közelebb jött ahhoz a fához amin én voltam. Visszatartott levegővel néztem le a fiúra.
- Ooo...itt egy fa aminek alacsonyan vannak az ágai és jól takar... - gondolkodott hangosan, mire én szorosan lehunytam a szemem.
Istenem, ne!
- Én pedig egy heteskét keresek aki az erdőből jött, hmm szerinted hol keresem, Mason? - röhögött fel. A következő pillanatban egy nyílvessző áll bele a fába, pontosan a fejem mellett. A testem megdermedt.
- Most tényleg Mason? Egy fán fogsz meghalni? Gyere le és küzdj az életedért! - ordította és egy újabb lövést mért a fatörzsbe. Lenéztem Alexre, majd a késemre meredtem. A fiú pontosan alattam volt.
Kérdően néztem a köztünk lévő távolságra.
Sose találnám el....
- Hát jó, te akartad! - mondta a kettes fiú és rám emelte a fegyvert.
A nyílvessző túl gyorsan közeledett hozzám. Kikerekedett szemekkel ordítottam fel amikor a karomba állt. A fájdalomtól teljesen elvesztettem a fejem, megragadtam a kést és a fiúra dobtam, aki könnyen kitért előle viszont ezzel  a mozdulatával háttal került nekem. Nem haboztam, egy lendülettel leugrottam a fáról és a hátára ugrottam. Ő felordított amikor beleszúrtam a kést a vállába a fájdalomtól elesett, vele együtt én is a földre zuhantam. Gyorsabb voltam nála, felpattantam és teljes erőből hason rúgtam. Épp a késem után nyúltam volna amikor Alex megfogta a lábam és kirántott az egyensúlyomból. Meglepetten estem el. Felröhögött és a bordáimba rúgott. Magzat pózba húzódtam, hogy ne érezzem a feltörő fájdalmat.
- Na mi van? Elszállt a nagy bátorságod? - vicsorított rám - Hé, tenger fiú? Hol vagy Odair mikor segíteni kéne a csajodon? - kérdezte gúnyosan. A bokrokból kilépett egy ember, csak a szőkésbarna haját láttam de biztos voltam benne, hogy ez Sam. Alexnek háttal volt.
- Hát Alex, ez nem volt valami jó húzás! - vigyorogtam gúnyosan a fiúra aki meglendítette a kést, de én elgurultam előle.
- Most! - ordítottam Samnak aki a kettes fiú torkába állította a kést. Az ágyú eldördült és én felpattanva néztem Samra. A szememből sugárzott a boldogság. Azt a pár métert is megakartam szüntetni ami köztünk volt, így felé sétáltam.
- Johanna... - A hangja megviselt volt. Lefagyva néztem rá.
- Ketten vagyunk az Arénába. - suttogta a szemembe bámulva. Elsőnek csak néztem, de amikor leesett, hogy mit is jelent az amit mondott a hasam görcsbe rándult és kikerekedett szemekkel meredtem a fiúra. Közelebb léptem egy lépéssel.
- Csak egy nyerhet! - mondta Sam
- Csak egy... - suttogom én is.
Csak egy nyerhet. Mi  ketten voltunk.


Szisztok!!
Ez az utolsóelőtti arénás rész! :O
Nekem is csak akkor esett le amikor Alex halálát tervezgettem! :D 
Véleményeket, mint mindig, most is szívesen várok!
Jó olvasást! :*