23.Mindenkit elveszítettem

Forgott velem a világ és azt akartam, hogy ennek az egésznek vége legyen.
- Sam kijutunk! Hiszen miért ne? Bármi lehetséges, csak ki kell találnunk, hogy hogyan és akkor... - nem bírtam befejezni a hablatyolásom, mert ő közbe szólt:
- Johanna, te is tudod, hogy ez lehetetlen. - mondta mélyen a szemembe nézve. Nyeltem egyet. Nem hagyhatom, hogy megölje magát! A szívem hevesen vert amikor felemelte a kést.
- Sajnálom, de ezt az egészet érted csinálom, egyszer úgy is megérted! - mondta. Azt hittem most a szívéhez fordítja a kést és leszúrja magát.
Azt hittem, hogy öngyilkos lesz.
De ami ezután tett az lesokkolt. Rám emelte a kést.
- Sam? - suttogtam ijedten.
- Sajnálom... - válaszolt és eldobta a kést. Kikerekedett szemekkel meredtem a fegyverre. Reflex-szerűen felemeltem az én késem és én is eldobtam. Nem gondoltam bele, hogy mit csinálok egyszerűen ez egy ösztön volt. Sam kése egy fába állt.
Direkt rosszul célzott.
Felordítottam amikor összeeset és a gyomrából egy kés állt ki.
Egy kés amit én dobtam rá.
Odarohantam és levetettem magam mellé.
- Miért tetted ez?! - szinte sikoltottam, a levegőt már nehezen vette és ömlött a vér a sebéből.
- Neked kellet túlélned. - suttogta.
- Nem! Ez nem igaz! - A hangom hisztérikus volt.
Talán még megmenthetem.
A hasához nyúltam és kihúztam belőle a kést.
Leszaggattam egy ruha darabot és azzal akartam kötést csinálni, de Sam elkapta a kezem.
- Hagyd! - mondta lassan.
- Ne! Túléled! Megmentelek! - úgy ragaszkodtam ehhez a gondolathoz, mint valami kislány a játékához.
- Johanna.... - A keze az arcomhoz ért. Könnycseppek buggyantak ki a szememből.
- Miért tetted? - kérdeztem újból remegő hangon.
- Rá fogsz jönni egyszer. - éreztem a hangján, hogy nem bírja sokáig.
- Ne Sam! Maradj velem! - remegő kézzel simítottam végig az arcán. - Csak te maradtál nekem. Elvesztettem mindenkit! - alig bírtam beszélni.
- Mutasd meg a Kapitoliumnak, hogy nem győzhetnek le! Indítsd el a lázadást! - szinte parancsolta. - Mindig veled leszek Johanna Mason! - mondta az utolsó leheletével, majd megszólalt az ágyú.

Amit abban a pillanatban éreztem leírhatatlan. A fájdalom szinte felemésztett. Reményvesztett szemekkel meredtem a halott társamra.
Mindenki meghalt aki számított nekem. Mindenki.
- A 71.Éhezők viadala győztese nem más mint JOHANNA MASON! - Az egész arénát végig járta Snow hangja. A kezem ökölbe szorult és könnyek közt néztem fel. Egy kamera rám közelített. A visszatükröződésben láttam magam, a fájdalom teli arcomat. Felordítottam és lerántottam a gépet majd a kést a kamerájába szúrtam. Egy hangos zizzenéssel felrobbant, majd minden elhalkult. Nem bírtam megmozdulni, gondolkodni, csak a fájdalmat tudtam érezni.
Nem bírtam megmenteni! Megöltem! Nem maradt senkim!
Zokogva borultam Sam testére.
A Halott testére.
Az agyam már felfogta, hogy nem él, de a szívem nem tudott beletörődni.
- Annyira szeretlek... - suttogtam, de ő nem válaszolt. Hiszen a halottak nem beszélnek.
Olyan érzés mintha kitépnék a szíved, majd rátaposnának és eldobnák egy sötét sarokban.
Sam volt a mindenem, és most, hogy elveszítettem nem maradt semmim és senkim.

A következő pillanatban egy légpárnás szállt le.
- Kérem szálljon fel! - hangzott fel egy robotos hang, de nekem eszem ágába sem volt elmozdulni Sam mellől. - Szálljon fel! - hangzik el újra. Mivel most se mentem oda, két békeőr közeledett felém. Ha most elvisznek akkor soha többé nem láthatom Samet. Ez a gondolat annyira mellbe vágott, hogy megragadtam egy kést és feléjük dobtam. A fegyver visszapattant a páncéljukon.
Én Sam elé álltam.
Meg akartam védeni minden szörnyűségtől.
- Az csak egy hulla kislány! Tűnj onnan! - ordított rám az egyik. Az egész testem megfeszült.
- Hogy mit mondtál? - A hangom hidegen csengett.
- Megdöglött a kis szerelmed! - röhögött a fejembe. Gondolkodás nélkül ráugrottam és az öklömmel a fejére céloztam, anyám jegygyűrűje nagyot koppant a sisakján.
- Szedd  már le rólam ezt a kis ribancot!-ordít a társának, mire éreztem, hogy valami belém szúrodik és az erőm elhagyott.

Egy fehér szobában ébredtem. A kezemből mindenféle cső állt ki és tele voltam kötésekkel. Halk beszélgetést szűrődött ki a folyosóról.
- Be kell mennem! - valaki ordítozott de a falak letompították a hangját. Óvatosan felültem és kiszedtem magamból a csöveket. Forgott velem a világ és fájt mindenem. Már épp lábra álltam volna amikor kicsapódott az ajtó és Roben villámló tekintetével találtam szembe magam. Rögtön odarohant hozzám és egy rohadt nagy pofont lekevert nekem, majd megragadta a nyakam és közel  hajolt hozzám.
- Megölted! Megölted az unokahúgom! - ordította fájdalmasan.
Lecsuktam a szemem és próbáltam kizárni a hangját és azt, hogy fojtogat.
- Meghalt az akit szeretem!  - suttogta, erre a kijelentésére kipattant a szemem.
- Mert nekem nem halt meg te rohadék?! - szinte visítottam. Elengedte a nyakam és a szemembe bámult. Két sebzett ember. Két ember aki elveszítette azt akit legjobban szeretett.
- Sajnálom! - mondja megtörve.
- Én is. - suttogtam és egy könnycsepp gördül ki a szememből. Megint egymásra néztünk. Mindkettőnk szemébe ugyanaz volt; fájdalom és a szenvedés.
Még egyszer kicsapódott az ajtó és Cristine szaladt be rajta. Ahogy meglátott odaszaladt hozzám és szorosan átölelt.
- Sam meghalt. - suttogom a vállába- Meghalt.
- Sajnálom. - válaszolt, de nem vettem tudomást róla. Pár perc múlva elmentek és visszaparancsoltak az ágyra.
A plafont bámultam.
Olyan volt mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, és anélkül a kis darab nélkül nem tudok élni.
Megsebeztek. De nem csak úgy "egyszerűen". Játszottak velem, hagyták, hogy szenvedjek és hogy gyenge legyek.
Olyan sebeket hagytak bennem amik sose fognak begyógyulni.
A fájdalom sose múlik el.

Sziasztok!
Hát ide is eljutottunk! Az utolsó arénás rész!
Tudom, elég rövidke lett, de azt akartam, hogy csak ez legyen benne ebben a részben.
Azt, hogy mit érez most Johanna.
Remélem tetszett, véleményeket mint mindig nagyon szívesen várok! ;*
Sziasztok! (: