27.rész Egy viadal a lázadásért

* A temetés után 3 évvel *

Minden megváltozott Sam halála óta. Cristinevel a Negyedik Körzetbe költöztünk.
Elsőnek nagyon rosszul bírtam az erős fényt, szinte mindennap leégtem vagy napszúrást kaptam. A bőröm sötétebb, a hajam világosabb lett. Illetve a karom megvastagodott a sok úszástól. A tenger volt az ami helyettesítette az erdőt. Talán ezt volt a legnehezebb megszoknom, semmi fa csak pálmák és száraz bokrok. Voltak olyan napok amikor legszívesebben visszamenekültem volna a hetedikben, mert egyszerűen nem bírtam a meleget és fullasztó hal szagot. Ilyenkor csak két ember tudott rajtam segíteni, Cristine akit szinte már az anyámnak tekintettem és Finnick aki nélkül nem tudnék élni. Ők ketten jelentették az életem.
De egyszer mindenek vége szakad.
Szerelemnek, barátságnak, boldogságnak...életnek.
Tisztán emlékszem Cristine halálára.
- Hé Finnick! Siess már szép fiú! - nevetve csapkodtam Finn ajtaját.
- Jövök! - lépett ki beállított hajjal.
- Finnick, hajókázni megyünk nem csajozni! - vihogtam mire csak vágott egy grimaszt.
- Menjünk már! - lépett mellénk nevetve Cristine.
Egyszerre indultunk el a tenger felé. Nagyon fújt a szél és még esett is az eső, de mi még a legnagyobb viharban is elmentünk mindennap megnézni a naplementét.
Ez aznap se volt másképp.
Nevetve szálltam fel Finnick saját hajójára amire hihetetlen büszke volt, a szülinapjára kapta és Napsugárnak nevezte el, ha nem lett volna barátnője, esküszöm azt gondoltam volna, hogy a hajó az igazi szerelme.
- Indulunk! - ordított vidáman Finn és a hullámok közé kormányozta a hajót.
- Igenis kapitány! - röhögtem mire rám kacsintott. Kis idő után már hatalmas viharba keveredtünk. A hajó erősen rázkódott és a zuhogó esőtől átázott a ruhánk. Aggódóan néztem a remegő Cristinere.
- Nem kéne visszafordulnunk? - kérdeztem idegesen.
- De, jobb lesz! - értett egyet velem Finnick és máris a part felé kezdett kormányozni. De túl késő volt, a hajó megbillent. Elvesztettem az egyensúlyom és teljes erőből a hajó oldalának csapódtam. Láttam, hogy Finnick is csak nagy erőfeszítés árán tudta magát megtartani.
- Cristine? - suttogtam kikerekedett szemekkel - Cristine! - ordítottam amikor megpillantottam a tenger habjai közt. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi, csak arra tudtam koncentrálni, hogy megmentsem. Felpattantam és próbáltam a leggyorsabban a hajó másik végébe jutni.
- Tarts ki! - ordítottam de a vihar elnyomta a hangom. A hajó süllyedni kezdett, tehetetlenül zuhantam a habok közé. Bár három év alatt szinte profin megtanultam úszni, a hullámokat még nekem is nehéz volt legyőzzem. Köhögve úsztam fel a víz felszínére és erős karcsapásokkal tudtam csak fent maradni. Ijedt tekintettel néztem körbe.
- Johanna! - hallottam meg egy ordítást.
Cristine erőtlen teste nem bírta a hullámokat, süllyedni kezdett. Körülbelül hat méterre lehetett tőlem.
Minden erőmet összeszedve úsztam felé. Hihetetlen nehéz és megterhelő volt az árral szemben úszni, az egész testem megadásért kiáltozott. Még időben nyúltam Cristine után aki már alig vett levegőt.
- Kérlek Cristine! - suttogtam és próbálom fentartani magam de Cristine súlyát már nem tudtam tartani. Pánikba esetten csapkodtam a karommal de túl erőtlen voltam. A csuklómon szorítást éreztem majd valaki a felszínre húzott.
- Fogd meg ezt! - kiáltotta Finnick és a kezembe nyomott egy mentőmellényt. Mindketten átfogtuk Cristinet és úgy vonszoltuk ki magunkat a partra. Levegő után kapkodva tettem le Cristinet a homokos partra.
- Nincs pulzusa! - ordítottam eltorzult arccal. Finnick  azonnal levegőt pumpált Cristinebe és próbálta újraéleszteni. Könyörgő arccal néztem a törékeny nőre aki most a halál szélén állt.
- Kérlek! - suttogtam, de már késő volt, Cristine szeméből eltűnt a csillogás, a csillogás ami az élet jele.
Finnick abbahagyta az újraélesztést és meredten bámult maga elé.
- Ne! - sikítom. - Ne! Ne! Ne! - ismételtem és a számra szorítom a kezem. Mintha újra átélném Sam halálát, csak most helyette Cristine feküdt mellettem. Finnick kezeibe borultam akinek rázkódott a válla a sírástól.
Közben a nap lement és én semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy Cristine soha többet nem láthatja a narancssárgába burkolódzó eget ami most körül vett minket Finnel.
Újra elveszítettem egy embert aki az életemet jelentette.

Cristine temetése annyira megérintett, hogy teljesen magamba húzódtam és az egyetlen ember akinek hagytam, hogy átlásson a bunkó érzelem-mentes Johannán az Finnick volt. Ez az időszak volt amikor már nem érdekelt, hogy az emberek egy gyilkosnak néztek, sőt rásegítettem. Egyetlen egy mosoly se hagyta el a számat és szinte mindennap a baltámmal gyakoroltam a dzsungelben. Féltek tőlem. Azt hitték azért képzem magam, hogy legyilkoljam az embereket. De ezt nem volt igaz.
Egyetlen ember akartam csak megölni. Snowt. Mindent feláldoztam azért, hogy tökéltes legyen a tervem. Egyik nap jött egy levél Haymitchtől, hogy találkoznunk kell.
Volt egy gyűlés ahol az összes eddigi győztes, kivéve az Első, Második és a Harmadik Körzet, ott volt.
- Katniss Everdeen a lázadás jelképe. - nézett mélyen Haymitch a szemünkbe. Már megint a poszátalány. Utáltam, szívből gyűlöltem. Mindenkinek előadta, hogy ő végtelenül szerette a szerencsétlen Peetát miközben az egész csak egy hazugság volt.
De ők kijutottak élve.
Én meg Sam, akik tényleg szerették egymást, nem éltük túl. Sam meghalt. Ezzel együtt pedig az egyik részem is.
Ennek a csajnak meg az a problémája, hogy nem tudja, hogy Peetát vagy Galet választja! Istenem! Inkább örüljön, hogy él az anyja, és a "szerelme".
- De nem tudja egyedül elindítani a lázadást! A segítségetek kell. - zökkentett ki a gondolataimból Haymitch. Kérdően néztem a férfire.
- Még is, hogy tudnánk segíteni Katnissnek? - tolta fel  a szemüvegét Beetee. Haymitch egy nagy levegőt vett és feszülten nézett ránk.
- Lesz egy viadal.- mondta halkan. Kirázott a hideg a szó hallattán.
- Ez miért tartozik ránk? - kérdezte az egyikőnk mire lesütött szemel válaszolt Haymich.
- A győztesek mennek a viadalra... - mondta lehajtott fejjel. A szívem kihagyott egy ütést.
Hogy mi?!
- Mit mondtál? - sziszegtem a fogaim között majd felpattantam. - Ismételd el még egyszer és kitöröm a nyakad! - néztem villámló szemekkel a férfire. Mindenki összehúzta magát, talán még Finnick volt az aki feszülten figyelt engem.
- Johanna... - nézett óvatosan a szemembe Haymitch - Csak így tudjuk elindítani a lázadást. Meg kell mutatnunk, hogy még a győztesek is összetartanak! - mondta. Meredten néztem magam elé.
Lázadás. Ha ahhoz, hogy végre észhez térjenek az emberek és fellázadjanak egy újabb viadal kell hát akkor hajrá, az életem árán is, de a Kapitoliumnak el kell pusztulnia!
Ledobtam magam a székre és a férfit figyeltem aki a tervet ecsetelte.
- Plutarch, az új játékmester, elhiteti Snowval, hogy meg akarja ölni Katnisst, az aréna igazi aréna lesz, halálos csapdákkal és trükkökkel, viszont még nem tudunk róla semmit mert Snow tervezte, találta ki. De ezek kevésbé lényeges dolgok. Életben kell tartani Katnisst és Peetát. - mondta Haymitch.
- A fiú minek kell? - kérdezte Finnick.
- Mert ha ő meghal akkor Katniss nem fog együttműködni. - mondta a férfi.
- Szóval mindenkinek meg kell halnia ezért a kettőért? - horkantottam fel - Aztán megint ketten maradnak...Szerintem  másodjára nem fogják hagyni, hogy ketten nyerjenek, akármennyire is Plutarch a játékmester. - mondtam gúnyosan mire Haymitch megrázta a fejét.
- Ha kibírjátok a viadalt, akkor megtudunk majd menteni titeket... - mondta mire mindenki kíváncsian nézett rá.
- Mégis hogy? - kérdezte Beetee.
- Beküldünk egy légpárnást és kiszabadítunk titeket. - nézett végig rajtunk, mire felcsillan a szemem. - Semmi más dolgotok nincs csak megvédeni Peetát és Katnisst. Az életetek árán is. - nézett végig rajtunk. - Benne vagytok?
A szobába feszült csend volt. Itt van egy lehetőség ami elindíthat egy lázadást. Nincs időnk habozni.
- Benne vagyok. - álltam fel, mire Finnick is rögtön felállt, őt követte Annie és Max. A Hetedik Körzet egyetlen férfi győztese is felállt. Vele fogok menni a viadalra. A győztesek egymás után álltak fel.
- A lázadásért. - mondta Haymitch - Legyőzzük a Kapitoliumot!

Pár hét múlva Snow kilépett a kamerák elé és bejelentette, hogy a győztesek mennek a Nagymészárlásra.
Nekem vissza kellett mennem a hetedikbe ami nehezebb volt mint gondoltam. Az Aratásig inkább az utcákon kóboroltam, mert még három év után se tudtam belépni a szüleim házába.
Az Aratás eljött. De most teljesen más volt. Tudtam, hogy én megyek a viadalra és most senki se borult sírva a nyakamba és senkinek se kellett megígérnem, hogy élve hazajutok.
De én bíztam benne. Hittem abban, hogy ki fognak menteni abból az arénából, de mint mindig, most se volt szerencsém.


Sziasztok!
Nem! Ez nem az utolsó rész! :D  Bocsánat, hogy össze-vissza kavarom a dolgokat de még én se tudom, biztosra, hogy mikor lesz az utolsó rész és mikor pedig a befejező részek. 
De hát nektek oly mindegy! A lényeg, hogy legyen rész, nem? :"D ((: 
Szóval majd meglátom, hogy mi lesz! (:
ui.: Következő héten nem leszek mert táborom lesz, úgyhogy az tekintsétek írói szünetnek! :D (: